Belami, a sansztalan sörbarát

– Dehogy megy, még csak nem is jelentkezett. Okos, mint két Ejnstejn, de lusta, mint Ló Elek. Leginkább csak a mobiltelefonját bámulja, így aztán teljesen sansztalan lett volna a felvételin – szuszogta ki a választ Minek úr, majd ő is alámerült a sörözés örömeiben.

Pontosabban csak merült volna, mert Belami irányából egy jól irányzott káromkodás röppent felé, nyomában néhány apróbb használati tárgy, úgy is mint sótartó, ruhafogas, Táborfalván felejtett szovjet katona.

– Mi az, hogy sansztalan? Hol tanult maga magyarul? Tudja egyáltalán, mi az a sansz? – kiabált Belami.

– És ha szabad érdeklődnöm, magának meg mi a fene köze van ahhoz, hogy én mit tudok, és mit nem? – hördült Dönci. – De az hót zicher, ha még egyszer belerondít a sörélvezetembe, úgy…

– Maga csak ne fenyegetőzzön! – szakította félbe Belami. – Inkább hang nélkül nézze a televíziós sportközvetítéseket, és akkor talán visszatalál az édes anyanyelvünk hímes mezejére.

– Most meg már azt is előírná, hogy mit nézzek? – hökkent meg Minek úr, és azt fontolgatta, hogy az emberi jogi bírósághoz, vagy egy könnyen Belamihoz vágható székhez fordul, amikor a külváros nyugalmazott szépfiúja kifejtette, miért is lobbant haragra.

– Nézze, Döncikém, és tulajdonképpen nem magát akarom megbántani. Inkább csak egy jajkiáltás az én felszólalásom a magyar nyelv védelmében, miután végignéztem a foci Eb-t, de még sok más sportos küzdelmet. És tudja mire kellett rájönnöm? Hát arra, hogy még a legnevesebb riporterek is elfelejtettek magyarul. Valami furcsa oknál fogva az esély szót vélhetően tilos kimondani, mert már csak a sanszot halok. A nagy helyzetből ziccer lett, az emberelőny meg fór. Már csak arra várok, mikor tér vissza az ofszájd, meg a korner.

– De jó, hogy maga csak ennyit hall az újmagyarból – legyintett Cink Enikő. – Az én unokám már két és fél órán keresztül tud úgy beszélni, hogy egyetlen szavát sem értem, bár mára már megtanultam, mért is jobb a míting spícs közben (vagy tán fordítva? – morfondírozott Encike), miért és kik üzennek meszendzseren,

– Jaj, ez mán a telefonos nyelv – jajdult fel Plüss Eta, aki két napja éppen azért verte magát a földhöz, mert az unokája lecseszte, miért nem ímélt küldött esemes helyett, arról nem is beszélve, hogy igazán megnézhetné már a guglin, mit is jelent pontosan a fészbuk.

– És nem lehet ezeknek a kölköknek szólni, hogy azért él még a magyar nyelv? – forgatta véreres szemeit Belami.

– Szóljon. De minek? A kérdést sem értik. Választ kapni meg sansztalan – nyelt még egy kortyot a söréből Minek úr, majd bejelentette, mára ennyi elég volt a kocsmafílingből, és elugrik egy szupermarketbe sopingolni.

Szerencséjére a hamutál, amit Belami utána vágott, fennakadt egy alacsonyan szálló bárányfelhőben…

Bátyi Zoltán