Bene szeptemberig még biztosan Csillag-lakó

De mielőtt kitérnek erre a döntésre részletesebben is, vázoljuk fel Bene László igencsak különleges élettörténetét.

Bene és Donászi a szegedi Csillagban kötött barátságot. Az 1951-ben született, gimnáziumi érettségiig jutó Bene kisebb súlyú bűnökből éldegélt korábban, lopásokban, jármű önkényes elvételének vétségben mondták ki vétkesnek. Csak azért kerülhetett be a legkeményebb bűnözőket őrző Csillagba, mert halmazati büntetésül, különös visszaesőként, viszonylag hosszabb időtartamú, 6 év börtönre ítélte a bíróság 1 rendbeli üzletszerűen, jelentős értékre, dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás bűntettért, 5 rendbeli jármű önkényes elvételének, valamint 5 rendbeli lopás vétségéért. Donászi Aladár viszont kemény harcosnak számított már akkor is. A néphadsereg katonatisztjeként követett el fegyveres rablást és szökést a „jó családban” felnőtt (pedagógus anya és jogász apa), angolul is beszélő férfi, amiért 1980-ban a katonai bíróság 12 év fegyházat mért ki rá. Jó magaviseletének köszönhetően kilenc év letöltése után feltételesen szabadult.

Az együtt töltött évek alatt határozták el, hogy szabadulásuk már csak nagy balhékba fognak. Miközben Csillagos társaik a szabadulásig hátralévő napokat számolgatták, Benéék „művelődtek”. Olyan könyveket lapozgattak, amelyekből megtanulhatták a kriminalisztika alapjait, a bűnügyi nyomozás menetét. De nyitva tartották fülüket is: a börtöntársak bűncselekményeiről és elfogásukról szóló beszámolóit hallgatva és minden hasznosítható információt feldolgozva azt elemezték, ki és miben hibázott, és ebből okulva hogyan lehet elkerülni a lebukást. A két férfi elsők között érzett rá: hamarosan új világ köszönt Magyarországra, ahol a régi módszerekkel az alvilágban sem lehet boldogulni.

Azt is tudták: a nagy bűnhöz komolyabb felszerelésre is szükségük lesz. Ezért a szabadulásuk után végrehajtott kisebb-nagyobb lopásokat, trafikok, boltok kifosztását is csak azért követték el, hogy az így szerzett pénzből megvehessék a szükséges eszközöket. Gyűlt is a forint, amit schillingre váltva 1990 decemberében már Ausztriában vettek két puskát, négy pisztolyt és lőszert.

Donászi nem várt sokáig az első bevetésre: gondos előkészületek után 1991 júniusában külsejét elmaszkírozva, lopott kocsival állt meg a Győr és Környéke Vízmű és Fürdő Vállalat parkolójában, majd az épületből 870 ezer forintot rabolt el. Már az első akció során vér folyt. Donászi tűzharcba keveredett, és két embert – közülük az egyik rendőr volt – súlyosan megsebesített.

Bene úgy érezhette, ezt a támadást még tervezték meg elég pontosan, így nem is tartott Donászival. Mivel az akció majdnem kudarccal végződött, Bene igazolva látta óvatosságát. Ezért a nagy sikerre vágyó gengszterek előbb a győri támadás eseményeit elemezték ki, majd a lehető legalaposabb felderítés és kockázatelemzés után döntöttek úgy, hogy a következő, immár közösen támadott célpont a budapesti Skála áruház,  pontosabban az odaérkező pénzszállító autó lesz. 1992. május 11-én végre is hajtották akciójukat. Akkoriban még az ilyen támadások rendkívülinek számítottak, így a pénzt szállítók a védekezésre nem fordítottak különösebb figyelmet. Páncélozott autó helyett taxiban fuvarozták a forintokat, aminek kifosztása nem okozott különösebb gondot.

A megérkező jármű útját Bene egy lopott kocsival torlaszolta el, Donászi pedig a taxi hátsó ajtaját kinyitva jutott az utastérbe, és minden felszólítás nélkül fejbe lőtte az egyik pénzszállítót, Sádt Győző 21 éves egyetemista fiút. Erre a brutalitásra semmilyen indok nem hozható fel, hiszen a 430 ezer forintot rejtő postazsákot különösebb erőszak nélkül is kiemelhette volna a hátsó ülésről Donászi. Azt ezt követő zűrzavarban sem fékezte magát Donászi – újabb lövések dördültek, súlyosan megsebesítve a pénzszállító taxi sofőrjét, míg a másik pénzkísérőnek a kezét lőtte át.

A halállal és a rablók sikeres elmenekülésével végződő „Skálás-gyilkosság” rendkívül megrázta az egész országot, az ügy természetesen nagy sajtónyilvánosságot kapott, miközben a rendőrség hatalmas erőket mozgósított a rablógyilkosság tetteseinek kézre kerítése érdekében. Az ilyen zajos „sikerre” vágyó rablópáros öröme azonban közel sem volt felhőtlen, ugyanis jóval nagyobb zsákmányra számítottak. A több pénz kell kényszerítő parancsa újabb tervet szült.

Célpontként ismét autót jelöltek meg, ezúttal a Kincsesbányai Bányavállalat pénzszállító kocsiját akarták kirabolni. Tuti sikerre törekedve 1992. november 8-án elutaztak Székesfehérvár mellé, egészen pontosan Csór község határába, hogy gyakorolják a lövészetet, egyben pontosan felmérjék, milyen pontossággal működnek fegyvereik. Olyan helyszínt választottak, amelyről azt gondolták, senki nem zavarhatja meg őket, és a lövések zaja sem kelt majd feltűnést, hiszen csak nagyon ritkán fordul meg bárki is ezen a terepen, így egészen minimális a lebukás veszélye. Arra nem számíthattak, hogy az Alba Regia Vadásztársaság éppen ezen a vasárnapon tart vadászatot, amelyen nyolcan is részt vesznek.

A gengszterek fegyverpróbája így nem maradt titokban. Benéék lövöldözésére a vadászok közül többen is felfigyeltek, és mivel tudták, hogy ezen a területen csak az ő vadásztársaságuk jogosult vadászatra, ketten azonnal kocsiba pattantak, abban a reményben, hamarosan orvvadászokat foghatnak el. Egy UAZ terepjáróval indult útnak ifj. Tóth Tamás és Izsó László, míg társaik gyalog követték őket. A kényelmes séta pánikszerű rohanásba váltott, amikor úgy tíz perccel később lövöldözés hangjaira figyeltek fel, ami vészesen hasonlított gengszterfilmekből ismert tűzpárbajra. Ám hiába érkeztek többen is két társuk segítségére, már csak a meggyilkolt áldozatok holttestét fedezték fel a terepjáró mellett, miközben a tettesek után csak kocsi nyomok maradtak.

A gyilkosok nem sokat gondolkodtak azon, pontosan ki kit lőtt le, és hány lövés dördült el ezen a napon, Ezért inkább ismét új rablásra készítették elő fegyvereiket. Sejtették: az újpesti Alfa Áruház bevétele szép summát tesz ki, megéri a kockázatot. 1993. január 22-én ismét pénzszállítóra támadtak, de akciójuk nem sikerült. A pénzkísérő még időben meglátta a puskával feléjük rohanó Donászit, riasztotta a sofőrt, aki nagy gázzal elhajtott. Donászi tehetetlen dühében lövöldözni kezdett. Annyira elragadta a hév, hogy bűntársát is súlyosan megsebesítette. Bene arcán is, kezén is megsérült, de a lebukástól való félelem nagyobb volt fájdalmánál: el tudta vezetni az autót arra a helyszínre, ahol kocsit válthattak, a rabláshoz használt, lopott autót pedig felgyújtották.

Bene sebei heteken át gyógyultak, így érthető, hogy a két férfi közötti viszony megromlott. A végleges szakítás talán csak azért nem következett be, mert amíg Bene a betegágyat nyomta, Donászi külföldön próbálta kipihenni a gengszterélettel járó fáradtságot.

A pénzhiány, a remélt nagy dobás utáni vágyakozás azonban elsimította az ellentéteket, és Bene felgyógyulása után úgy döntöttek, most ezúttal egy postát, még pedig a Soroksári úti 1-es számú postahivatalt fosztják ki.

Terepszemle, újabb autólopás, gondos előkészületek előzték meg az akciót, ahogy az már természetes ügymenetté vált Donásziéknál. Új fegyvereket vettek, talán abban bízva, hogy ez meghozza szerencséjüket, talán attól tartva, hogy a többször használt puskák és pisztolyok nyomukra vezethetik a rendőrséget.

1993. november 13-án Donászi pisztollyal a kezében rohant be az épületbe, míg a posta előtt Bene egy kocsiban várta, milyen sikerrel jár társa. Ezúttal nem kellett csalódnia: Ali (ahogy Bene nevezte)  közel 15 millió forintot tudott elrabolni a páncélterem nyitott trezorjából néhány perc alatt, és menekülésüket sem akadályozta meg senki. A pénzt és a fegyvereket is sikerült elrejteni. Majd megosztoztak a zsákmányon úgy, hogy juttattak segítőiknek is.

Joggal hihette a gengszterpáros: karrierjük innen már a csúcsokig ível, de nagyot kellett csalódniuk. Elkövetett tetteikről ekkor már túl sokan tudtak. Ugyanakkor a rendőrség tetemes nyomravezetői díjat tűzött ki a fejükre, annyi pénzt, amennyiért már akkor is érdemes volt megírni egy feljelentő levelet, ha a besúgó tisztában volt azzal, lebukása esetén Benéék azonnal végeznének vele. Végül 1994. május 4-én a rendőrség mindkettőjüket elfogta, és az összes bűntársuk is kézre került.

Bene Lászlót és Donászi Aladárt több emberen elkövetett, részben előre kitervelten, részben nyereségvágyból elkövetett emberölés bűntette, emberölés előkészítésének bűntette, folytatólagosan, társtettesként, különösen nagy értékre elkövetett lopás, társtettesként, nagyobb értékre, bűnszövetségben, üzletszerűen, dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás, lőfegyverrel, lőszerrel való visszaélés, társtettesként, különösen nagy értékre elkövetett rablás, nagyobb értékre, bűnszövetségben, üzletszerűen, dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás miatt ítélte életfogytiglanra a Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság 1995 januárjában. Az ítéletben benne foglaltatott: Benéék leghamarabb húsz év letöltése után szabadulhatnak feltételesen.

A gengszterpáros meg is kezdte fegyházbüntetésének letöltését, de Donászi nem bírta elviselni a bezártságot, azt a tényt, hogy két évtizedig csak rácsok mögül láthatja a világot. A kíméletlen gengszter magának sem kegyelmezett: a sopronkőhidai fegyházban egy borotvapengével vágta át nyaki ütőerét.

Bene László viszont nem sokkal később ismét az érdeklődés középpontjába került, bár a fegyházban nem követett el semmit. Korábbi bűneit nem tudta megbocsátani egyik áldozatuk édesapja, Tóth Tamás. Aláírásgyűjtésbe kezdett a halálbüntetés újbóli bevezetésért, arra is hivatkozva, hogy egy olyan gaztett sorozatot elkövetésére képes emberek, mint amilyen Bene László is, soha ne szabadulhassanak, ne tartsa el őket az állam, hanem hóhér végezzen velük. Bár több mint 200 ezer egyetértő levelet kapott, kezdeményezése nem járhatott sikerrel, hiszen a halálbüntetés a Magyar Köztársaság Alkotmányával ellentétes, emellett Magyarország olyan nemzetközi szerződéseket is megkötött, amelyek kimondják: hazánk nem térhet vissza a kivégzésekhez.

Bene László nem csak annak örülhet, hogy bűnei elkövetésekor már a Büntető törvénykönyv már nem tartalmazta a halálbüntetést, mint megtorlást. Szerencsés azért is, mert a Btk.-ban még nem szerepelt olyan életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés, amely kizárja az elítélt feltételes szabadon bocsátását, vagyis a rab ténylegesen életen végig a rács mögött tölti életét.

Amikor legutóbb találkoztam vele, elmesélte: megismerkedett – többek között – Platon, Hegel, Kant, Plutarkhosz műveivel, Ady Endre lett a kedvenc költője. Még kutatómunkára is jutott ideje, a híres Szeged környéki betyár Rózsa Sándor életét tanulmányozta, mert Bene őt tartja a magyar betyárkirálynak.

De nem különleges hobbijának, és még csak nem is az általa elkövetett bűnöknek köszönhető, hogy az idén ismét többször foglakozott a média Bene Lászlóval. Sokkal inkább az kavarta fel a közvéleményt, hogy a  büntetés-végrehajtási ügyekben eljáró bíróság március 1-jén úgy döntött első fokon, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt Bene Lászlót nem jogerősen feltételes szabadságra bocsátja. A férfi mellé a tíz évig tartó feltételes szabadság idejére pártfogói felügyeletet rendelt volna el a bíróság.

Az elsőfokú döntést az ügyészség megfellebbezte, a Szegedi Törvényszék másodfokú tanács az elsőfokú bíróság végzését felülbírálta, és az abban megállapítottakat megalapozatlannak ítélte. Szerintük ugyanis az elsőfokú bíróság nem kellő módon tisztázta, hogy az elítélt kész-e arra, hogy szabadulása alkalmával törvénytisztelő életmódot folytasson, tehát nem lehet arra következtetni, hogy az 1996-ban kiszabott (nem tényleges) életfogytig tartó büntetés már elérte volna a célját. A II. fokú bíróság előírta az I. fokú bíróságnak, hogy készíttessenek szakértővel részletes személyiségrajzot.

A tervek – és Bene László reményei szerint – 2016. június 29-én végre pont kerülhetne az ügy végére. Még pedig úgy, hogy az idén 66 éves „gengszter apostol” szabadlábon kezdhet új életet.

Nos, nem így történt. A szegedi Csillag börtönben megtartott tárgyaláson a büntetés végrehajtási bíró további iratok beszerzését kérte az ügyben, így Bene leghamarabb szeptemberben születik döntés.

Bátyi Zoltán

Fotó: propeller.hu