A leghíresebb magyar vonatrabló

Különösen a kiegyezés környékén próbálkoztak többször is az alföldi betyárok vonatrablással, ám mindössze egyetlen sikeres akcióval büszkélkedhettek. 1862-ben egy, a vasutasok fizetését szállító kézihajtányt támadtak meg és fosztottak ki máig ismeretlen tettesek Szőreg és Oroszlámos között. A többi próbálkozás kudarcba fulladt, ahogy a betyárvilág utolsó vasúti támadása is.

De mielőtt ennek részleteiről szólnék, ismerkedjünk meg a leghíresebb magyar vonatrablóval. Nem lesz nehéz. Nevét minden honfitársunk már gyerekkorában megtanulja.

Rózsa Sándor, igen, bizony róla van szó, a Szeged városához közeli Röszkén látta meg a napvilágot 1813. július 16-án. Apja, Rózsa András földet művelt, de emellett rosszalkodhatott is, mert végül felakasztották lólopásért. Ki tudja, fia, Rózsa Sándor miért tért le a törvény által megszabott ösvényről? Ami tény: idővel számtalan sok bűnnel lett megvádolva, de soha nem derült ki teljes bizonyossággal, tulajdonképpen melyiket is követte el. Az üldözői szerint Rózsa azért volt különösen veszélyes, mert számos rablás mellett agyonlőtt két algyői pusztázót egy csárdában, végzett egy őt üldöző makói csendbiztossal. Nem csoda hát, hogy az 1830-as évek végére már a legkeresettebb alföldi zsiványok közé sorolták, de elfogni nem tudták. Talán ezért is szövődött alakja köré olyan korán annyi legenda.

Amikor ráköszöntött a világra az 1848-as, forradalmi esztendő, Rózsa Sándor sem tétlenkedett: szabadcsapata élén, Kossuth Lajos „áldásával”  hamarosan bekapcsolódtak a délvidéki harcokba.

Ám a betyárvér nem vált vízzé – Rózsa legénysége több falut is kifosztott a Bánátban, majd 1848 végére, megint csak közfelháborodást okozó rablások, fosztogatások után szétszéledt a Rózsa vezette „betyárdandár”. A szabadságharc bukását követően már ősszel megkezdték felkutatását, végül 1857 májusában fogták el a betyárvezért egy Szegedhez közeli tanyán. Nem sokkal később már a szegedi vár mélyén őrizték Sándort. 1859 februárjában kezdődött meg Rózsa Sándor pere. A vádló azt a Rózsa Sándort, akiről olyan hírek jártak, hogy tucatjával követte el a szörnyű vad bűnöket, „csupán” ötrendbeli gyilkosság, két gyilkossági kísérlet, egy rablógyilkosság, három rablás és hétrendbeli súlyos testi sértés miatt akarta halálra elítéltetni.

A bíróság nem is volt elnéző. Kötél általi halálra ítélték a betyárkirályt, s ezt a döntést a Kúria is jóváhagyta. De nem úgy a császár: Ferenc József – akit tanácsadói arra figyelmeztettek, az akasztással mártírrá tennék a betyárt, vagyis sokkal jobb lesz „politikai szempontból” ha élete végéig egy börtön mélyén senyved – 1859 júniusában megkegyelmezett Rózsának. A betyárvezér ezt követően megkezdte életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésének több fegyházban is megfordult, majd 1868 áprilisában Mária Valéria hercegnő születésekor hirdetett amnesztia megnyitotta Rózsa cellájának ajtaját.

Az alföldi betyárkodás, ha más szereplőkkel is, de még ekkor is félelemben tartotta a puszták népét. Sőt mi több – nemcsak a pandúrokkal hadakoztak, hanem azt is szerették volna bebizonyítani, hogy a modern kor vívmányai is képesek sikerrel megtámadni.

És most jutottunk el ahhoz – a maga korában híres, még párizsi újságokban is megjelent – vonatrabláshoz, amelynek pontos történetével még adós vagyok. Ezt az akciót a ma már nem létező Puszta-Péteri vasútállomás közelében vezényelte le egy bizonyos Csonka Ferenc, akiről az hír terjedt el, hogy Sándor bátyánknál sokkal kegyetlenebb martalócként fosztogatott a pusztában. Ám az ő személyét annyira beárnyékolta a Rózsa Sándort körbeölelő dicsfény, hogy sokan még ma is úgy tudják, ezt a vonatrablást Sándor bátyánk tervelte ki.

Pedig Csonka Ferenc is nagy tekintélyt vívott ki magának akkoriban a bűnözők körében. A halászból lett betyár bandája élén 1895-ben sikertelenül támadott meg egy vonatot, később a Pestről jövő vagy Hódmezővásárhelyre tartó postaszállítmányokat támadta meg „vitézeivel”. Garázdálkodott ő városban is: 1868 októberében Szeged legforgalmasabb utcáján támadták meg a vasútállomásról a postára tartó kocsit, s bár pénzhez nem jutottak, Csonka halálos lövést adott le a kocsisra. Húsz év raboskodás után 1896-ban Eszék mellett megölt egy fuvarost, ekkor felakasztották. Hetvennégy éves volt utolsó gyilkossága idején.

Visszatérve a Rózsával közösen elkövetett vonatrabláshoz: ha valaki pontosabb, ma is beazonosítható helyszínre kíváncsi, a Petőfiszállási tanyák megállóhely áll most ott, hol egykor a betyárok támadtak 1868. december 8-án. Éjjel egy erdős rész fái között feszítették fel a talpfa szögeit és kiemelték az egyik sínszálat. Aztán ahogy azt a rablószabályzat előírja – elbújtak a fák mögött és töltött fegyverekkel várták a Kiskunfélegyháza felől érkező vonatot.

Most pedig idéznék Porpáczy Richárd: Az utolsó magyar vonatrablás című írásából:

„Tíz óra körül ért oda a III. számú személyvonat. A mozdony jobbra dőlt, három kocsit magával rántott, de nem borultak fel, mert megfogta mindet a bevágás oldala. A megdőlt mozdonyból a megállás pillanatában kiesett a fűtő, akit betemetett a szerkocsiból kizúduló szén. A sínen maradt kocsikra sortüzet adtak a betyárok. A lövések az első vagonokat érték, mert a betyárok itt keresték a postakocsit. De csalódniuk kellett: ilyen nem volt besorozva a vonatba. Elindultak a sötétben a sínen maradt kocsik mentén és az ablakok beverésével próbálták megriasztani és a helyükön tartani az utasokat.

A vonaton három vadászkatona is utazott. Ők nem ijedtek meg néhány bevert ablaktól, hanem kiszálltak a pálya mellé. Az utasok között volt egy katonatiszt, aki átvette felettük a parancsnokságot és fegyvert szegezve keresték a támadókat. Egyikük vaktában belelőtt a sötétségbe. Erre viszont nem számítottak a betyárok, csak zavarodottan rohangáltak a vonat mellett. Eltűntek az erdőben és a szekereken gyorsan elhagyták a helyszínt.

A mozdonyvezető két és fél kilométert futott Puszta-Péteri állomásig, ahonnan értesítette a főnökséget. Ceglédről és Szegedről indítottak segélyszerelvényeket a helyszínre, melyek szerszámokat hoztak a helyreállításhoz és továbbvitték az utasokat, akik reggel hatra érkeztek Szegedre.”

A rablók nem sokáig bujkálhattak, ugyanis a támadás után minden korábbinál nagyobb erővel és szigorral indult rohamra az államhatalom a betyárvilág felszámolására. Ráday Gedeont nevezték ki királyi biztosnak Szegedre, aki rövid idő alatt központi irányítású nyomozóhálózatot épített ki. Egy hónapon belül a szegedi vár börtönében ült az összes vonatrabló, kivéve a betyárkirályt.

De Rózsa Sándor is hamar Ráday kezére jutott, ám az újabb perre éveket kellett várni, közben Rózsa Sándor többször is sikertelenül szökni próbált. Végül 1872 végén ült össze a bíróság a szegedi várban. A vádlók ekkorra ezernyi információból térképezték fel a betyárkirály egész „életművét”, s végül 21 rendbeli rablás, 9 lopás és egy gyilkosság miatt kértek Rózsára példás büntetést. Ennek eredményeként megszületett Rózsa utolsó bírósági ítélete: a Pesti Királyi Ítélőtábla 1873-ban halálra ítélte a betyárkirályt.

Rózsát ezúttal a szamosújvári börtönbe szállították, 1872 májusában, s mivel Ferenc József ismét megkegyelmezett neki, békés rabként élte le hátralevő éveit, a boncolási jegyzőkönyv szerint 1878. november 22-én, 65 éves korában gümőkór végzett a leghíresebb magyar betyárral.