…és azon túl. Tánc, film fotó

Mind más platformról közelítettünk a témához: Lőrinc Katalin: a teoretikusan is szemlélődő táncos, Eifert János: a táncosként is szemlélődő fotóművész, Szűcs Réka: a táncosok közt kísérletező filmes, (az Értékmegőrző Kortárs Művészeti Stúdió és Filmarchívum művészeti vezetője) és Lanszki Anita: a táncosokat is oktató esztéta és médiapedagógus szakember.

Ma népszerű és hálás téma a test, (az ezzel kapcsolatos tabuk ideje lejárt), de megjelenítésének kontextusa – e kiállításon is – első sorban társadalmi: célja a lehető legközvetlenebbül „érthető” kommunikáció, primer közlés, melynek az arc kéz kommunikáció, vagy a test tárgyi környezetével való szociális viszony a legkézenfekvőbb tárgya.

Ugyanakkor a testmozdulat (egy lábnyújtás, egy derékhajlás) önmagában való tartalmának tetten érése már sokkal érzékenyebb feladat, mert eredménye olykor nehezen verbalizálható, „direkt” érzékileg hat a nézőre, s mint ilyen, elgondolkodásra serkent, mert nem kínál készre fogalmazott „üzenetet”.

A szociológiai, pszichológiai, antropológiai és esztétikai nézőpontok közül hadd emeljem ki – lévén a résztvevők között egyedüli aktív táncos –, mit jelent táncos és nézője viszonylatában a mozgó testről kapott kép(sor).  Saját élményem, milyen erős önreflexiós lehetőséget kínál egy-egy felvétel megtekintése, amely olyan nézőpontból láttat, melyet én tükörből sosem követhetek, valamint az, hogy milyen viszonyban áll a magamról látott mozgáskép azzal az érzettel, gondolattal, amellyel megéltem annak előadását. A néző pedig egy fotón, vagy mozgóképsoron olyan testrészleteket, mozdulat-utakat, pillanatokat láthat, melyet az élő előadáson egy helyben ülve legfeljebb csak egy bizonyos látószögből kaphat meg, de inkább egyáltalán nem.

Példaként, mivel én nem hoztam digitális prezentációt, csak magamat, első illusztrációnk egy interaktív játékra buzdítottam: akinél a jelenlevők között bármilyen képrögzítésre alkalmas eszköz van, az most vegye azt elő, és mindenki a maga helyén (tehát, ebben a változatos elhelyezkedésben, ahol épp ülnek) rögzítse azt a mozdulatot, amit középre kiállva most végezni fogok.

Érdekes lenne összehasonlítani, hogy már önmagában a különböző elhelyezkedés hogyan fog egészen eltérő képeket nyújtani ugyanarról a mozdulatsorról, – és akkor még nem is beszéltünk mindarról, amit Önök ezután otthon végezhetnek a felvételen: az utómunkálatokról, melyeket kivágás (keretezés), montírozás, fénykontraszt-módosítás, és számos egyéb módon elvégezhetnek.

Beszélgető társaim pedig kész képekkel és filmekkel, analóg és digitális képsorokkal illusztrálták azt is, hogy az általam említett művész-befogadói viszony hányféle terepen jelenik meg, attól függően, hogy kinek és miért készülnek ezek a felvételek, és mi a céljuk.

Lehet cél a puszta megörökítés, dokumentáció, ahol a tánc(előadás)é a főszerep, s óriási áttörést jelentett a 20. század során, hogy jelentős táncszínházi eseményekről minőségi képek, filmek, majd, a ’70-es évektől videók készülhettek. Eifert János egy diaporáma-sorba sűrítve mutatott fel képeket minderről, mesélve közben a képek elkészülésének körülményeiről, esetleges technikai tudnivalókról, az olyan fotós szemszögéből, aki minden pillanatban a táncművész, a táncmű kép általi hatására, emocionális hatóerejére fókuszál. S bár Eifert közismerten könnyedén és szívesen „játszik” a digitális lehetőségekkel, ezúttal kizárólag analóg felvételeket mutatott, melyek esetében különös szerepet kap a „jókor, jó helyen” exponálás, valamint a különböző utómunkák, a manuális „kezelés”, és első sorban a fotóművész mozgás-érzékeny nézőpontja.

A következő állomás az, amikor a mozgásalkotó ember és a mozgóképet felvevő-alkotó ember közösen, egyidejűen alkot meg valamit, ami már nem egyenlő az élő előadással. Itt már a kamerának mozog a táncos és nem a nézőtérnek, (valahol félúton, de már ezen a mezsgyén találhatók Carlos Saura filmrendező mozgóképei, aki első sorban Antonio Gades táncszínházi alkotásait filmesítette meg, az imént, Eifertnél már említett, a táncmű hatására fókuszáló módon.)

Majd pedig olyan is van, amikor a kamera mögött álló „agytröszt” teljességgel átveszi az indikációs szerepet. Ez tehát olyan, mintha Önök az előbb elkezdtek volna engem instruálni, hogy most ezt a mozdulatot a székre állva, vagy földön fekve, netán szakaszonként megállítva, – és így tovább….

Szűcs Réka olyan példát hozott erre, amely saját kutatását szemlélteti: egy szabadtéri tánckettőst felvettek először pusztán dokumentálás céljából, tehát, hogy képi rögzítést nyerjen a táncos anyag, majd – szintén analóg eszközökkel: 8mm-es filmre – olyan „rendezői” anyag készült, mely már a kamera mögött kialakult szemléleti fókuszt tükrözi, egy-egy testrészlet, egy-egy érdekes szemszög, majd – képkocka-kihagyások útján – különleges ritmikai hatás eszközével.

De ma a tánckép rögzítés immár akár speciális felszerelés, film vagy videó kamera nélkül is megoldható: bármelyikünk felvehet a telefonjával bármilyen képsort, amely a világhálón, a közösségi oldalakon milliókat is elérhet. A mozgó testről készített képek közönsége tehát ezzel indirekt módon kiszélesedik: digitális ismeretségi körök függvényében olyanokhoz jutnak el a mozgó test képei, akik élő táncelőadásra, színházakba esetleg soha nem jutnának el. Lanszki Anita is érintett előadásában a közmédia felületein észlelhető olyan jelenségeket, mint a sztereotíp önmegjelenítés, vagy a mémek (melyek lényege a folyamatos, „élénk” mozgás). Különösen izgalmas és felelősségteljes a közösségi oldalakon a „tálalás”, hívjuk utómunkálatnak akár: milyen szövegkísérettel, milyen körben „osztunk meg” egy-egy bravúros piruett-sorozatot, vagy egy szép lábú balerina fotóját…

Lanszki Anita azonban nem csupán a közösségi mozgásmegjelenítésről mutatott nekünk példákat, hanem olyan művészeti produktumokba is betekinthettünk, melyek a virtualitás szinte végtelen lehetőségeivel kísérleteznek. Olyan szemléltető anyagot láthattunk, mely esetében a táncszínpadra a készítők digitális eszközökkel „szerkesztették rá” a díszleteket vagy jelmezeket, netán a test hőimpulzusai által gerjesztett vizuális jelek útján jelenik meg maga a mozdulatsor anélkül, hogy élő embert látnánk a felvételen.

A beszélgetésre eljött vendégek már közben-közben is kérdeztek, (még olyan kérdés is felmerült, hogy „mi a tánc?”, vagy: „mi volt előbb: zene, vagy tánc”,) – tehát a társalgás még soká tarthatott volna, de az idő múlása gondoskodott arról, hogy az ne váljék parttalanná. Így aztán a kíváncsiság, a további kérdések, s az elhangzottak továbbgondolása az, amit magunkkal vihettünk erről az estéről.

Köszönet a Műcsarnok vezetőségének, s a program ötletgazdájának, Bán Ildikó projektmenedzsernek.

(Megjegyzés: a helyszíni lejátszási lehetőségek, a digitális anyagok gyors betöltése még nem volt zökkenőmentes, de úgy gondolom, ez is egy tanulási folyamat, – és a beszélgetés sikerét mérlegelve megállapítható, hogy annak titka végső soron az ember…)

Dr. Lőrinc Katalin táncművész

Eifert János és Palotai Misi felvételei