Időutazás: A játszótéri maffiacsapat

Láttam egy videót, ami beindította a nosztalgia utazásomat. Egy játszótéri forgatag kellős közepébe csöppenhettem egy régi, orosz videokamerás felvételnek köszönhetően. Egészen pontosan 1975-be. Nem számít, hogy Budapesten forgatták, hiszen nálunk, Hódmezővásárhelyen, vagy a nagyszüleimnél, Szegeden is hasonló, vagy ugyanolyan játszótéri elemek, gyerekjárgányok voltak megtalálhatóak.

Emlékszem a rakétamászókára, ahol összevesztünk, hogy ki ül a „pilótafülkébe”, a kis triciklire, amit nagyon sokszor kellett hajtani az apró pedálokon. Ott volt még a lábbal hajtós majdnem igazi kis autó, ami csak egy fokkal volt jobb a Frédi – Béni járgánynál, hiszen ebben a kocsiban előre – hátra kellett mozgatni a pedálokat. Nagy király volt a játszón, aki ilyennel nyomulhatott.

Szintén nagyon jó időtöltés volt a négy műanyag kerekű, felcsatolható görkorin „száguldani”, ami mindig elnyomta a bokánkat, és elég nehéz volt vele gyorsan menni. Össze sem hasonlítható a mai egysoros korik gördülékenységével, ugyanakkor összehozta a barátokat, és növelte a szociális érzékenységünket: cipőre csatolva adtuk kölcsön, hogy mindenki mehessen egy kört. Sőt, hogy legyen lendülete is a dolognak, általában két barátnő húzott egy harmadikat, a kezénél fogva előre. Hogy bizsergett a lábunk!

A hosszú, görkoris szakasz, az Oldalkosár utca anno

Kossuth tér régen

Nekem volt szerencsém a belvárosban felnőni. Bejártuk a központ minden utcáját (a fenti képen a nővérem szökdécsel boldogan), megfigyeltük, kipróbáltuk az összes veszélyes helyet, amire fel tudtunk mászni. Mai eszemmel nem is értem, hogy volt akkora bátorságunk, hogy kis iskolásként végigmásszunk egy hosszú kőfal tetején. Ma már óva inteném a gyermekeimet ettől, ám akkoriban a csordaszellem sokat jelentett. Senki nem akart kimaradni a csapatból. Aki nem tanult a nagyoktól, hamar a kórházban találhatta magát.

A képen a testvérem, Nóra látható a Kossuth tér és az Andrássy út mögötti focipályánál.
A háttérben látható az említett kőfal egy része.

A játszótéri móka körébe tartozott az is, hogy bepörgettük magunkat a hintán: olyan magasra tekertük fel a láncnál fogva az ülőkét, hogy már alig fértünk oda, hogy beüljünk, olykor még a hajunkat is becsípte. Hatalmasakat kacagtunk, amikor pár másodperc alatt kipörögtünk. A lábunkkal hajtottuk a fából készült mókuskereket is, sőt, Szegeden volt egy olyan játszótér is, ahol egy nagy hordóban teperhettünk, mint a hörcsögök. Kár, hogy arról nincs képem.

Ezen a képen én vagyok látható a nagymamámmal

Mai szemmel veszélyesen éltünk? Talán. Nem volt gumis járólap a játszón, gyakran kiszakadt a kötött rövidnadrágunk a kiálló szögektől, de megtanultunk közösségben gondolkodni, nagyként figyelni a kisebbre, felmérni az innovatív ötleteink veszélyességét. Néha alulértékeltük, ez tény. Én például kéztöréssel szakítottam félbe a házformájú vasmászókán történő újításomat: a ház tetején próbáltam csüngeni, lengeni, mint egy légtornász. Leesés, fetrengés, sírás, altatás és gipsz lett a vége.

Mindig volt legalább egy felnőtt, aki figyelt ránk. Nem egészen úgy, mint ahogyan most történik a játszókon, hogy az anyukák egy csoportban beszélgetnek, hanem volt egy-két bérházi lakó, vagy idős néni, aki kiült a padra, hogy bennünket szemmel tartson, amíg az anyukák felmentek ebédet főzni, vagy szundítani egyet. A mai napig emlékszem, hogyan próbáltunk feltűnés nélkül kitérni az egyik állandó felügyelőnk, a kedves, fiatal nő, Marika látószögéből, ám valahogy ő akkor is látott, amikor meg voltunk győződve arról, hogy bizony, jól elbújtunk. Néha jól beégtünk a csozesággal.

Voltak veszekedések, verekedések is. Kaviccsal, labdával bedobott ablakok, lopások, eltört játékok, gennyes térdsebek, fenyegetések, lökdösődések, mintha csak egy igazi játszótéri maffiacsapat lettünk volna.

Akkor és most

Összeszorul a szívem és sajnálkozva látom, hogy a Z generáció egy része a laptop, vagy telefon előtt ülve barátkozik. Egy virtuális kapcsoló köti össze őket, és kontroll nélkül röpködhetnek a csúnya szavak, megy az egymás öldösése. A hálózaton összekapcsolt játékok esetében, ha nincs erős géped, nem tudsz benne lenni a közös játékban. Régen, ha nem volt görkorid, vagy bicajod, egy – két kör erejéig kölcsönkaptad a barátodtól, hogy ne maradj ki te sem a nevetésből.

Más lett a világ. Nem mondom, hogy sokkal rosszabb, csak más. A gyerekek zömében online játékokat játszanak, leginkább egyedül ülnek egy szobában és maximum a hálózat köti össze őket. Tisztelet a kivételnek.

De napjainkban miért vonul félre a fiatal, egyedül egy kütyü elé?

Mert a fogyasztói társadalom által diktált színvonalat nem tudják a szülők biztosítani, és a felszínes értékrendből adódó önbizalom hiányában képtelen önmagát felvállalva szemtől szemben baráti kapcsolatot ápolni?
Vagy azért, mert annyira kiábrándultak a felnőttektől látott életmódtól, barátkozási formáktól, hogy többre értékelik a magányos, szoba biztonságát élvező konferencia csetet?
Vagy a szülők nem teremtik meg a helyzetet, hogy több család együtt szórakozzon?

Nem tudom biztosra. De azt igen, hogy a játszótéri bandázás, a közösségi konfliktuskezelés megélése, a kreatív közös játékok feltalálása, a fára mászás, mászókázás sokat jelent, jelentene egy gyermek életében.