Magda Marinko, a délvidéki halálosztó (1.)

Magda Marinko 1994. január 28-án nyugodtan üldögélt a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság harmadik emeleti folyosóján egy padon. Igen, arról a Magda Marinkóról van szó, akit a rendszerváltozás óta eltelt két és fél évtized legkegyetlenebb halálosztójaként tartanak számon a magyar Alföldön. Arról a Magdáról, aki egy halálosztó brigád vezetőjeként hangolta össze a Magyarországon és a szerbiai Vajdaságban véghezvitt borzalmas rablógyilkosságokat, és éppen ezért minden oka megvolt arra, hogy már egy közrendőrt látva is átmenjen az utca túloldalára.

Vagyis nehezen elképzelhető együtt Marinko, a rendőrségi pad és a nyugalom.

Magda Marinko

Pedig el kell hinnünk, hiszen olyan ember idézte fel Magda elfogásának körülményeit, aki tízmillió honi magyarból a legközelebb került az ország egykori első számú közellenségéhez. Nem más ő, mint Kószó Zoltán rendőr alezredes, aki Magda elfogásakor századosi rangban, vezető nyomozóként szolgált Csongrád megyében. Hogy milyen mély nyomokat hagyott a kiváló zsaruban a Magda ügy, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény: sok év távlatából is szinte percről percre fel tudja idézni az elfogás napjának történéseit. Mint ahogy nem mosta ki az idő emlékei közül azokat a beszélgetéseket sem, amiket nap mint nap folytatott Magdával az ország legrettegettebb börtönében, a szegedi Csillagban.

– Azzal az indokkal csaltuk be Magdát a főkapitányságra – mesélte el a bekerítő hadművelet előkészületeit Kószó alezredes –, hogy mint Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárnak tisztáznia kell a letelepedési engedélyével kapcsolatban néhány kérdést. Akkor már Marinko potenciális elkövetőként jött számításba két gyilkossági ügyben is. Az egyiket 1993 decemberében követték el Kecskeméten. A nyomozás során kiderült, hogy az áldozatnak volt egy Omega típusú arany karórája, ami a legféltettebb kincsei közé tartozott, bár korábban már többen meg akarták tőle vásárolni, semmi pénzért nem volt hajlandó megválni az órától.

– Azonban ez a karóra eltűnt – mondta Kószó alezredes –, és nem sokkal később Szegeden került elő. Egy másik tárgy is kapcsolatot teremtett a kecskeméti gyilkosság, és az akkor már az egész országot lázban tartó Z. Nagy cukrászcsalád kiirtása között. A ballisztikai vizsgálatok ugyanis kimutatták, hogy Kecskeméten ugyanazzal a Skorpió típusú géppisztollyal gyilkoltak, mint amelyik Szegeden, a Z. Nagy család házában is „dolgozott”. Mivel az arany karóráról szállított informátori jelentésekből az is kiderült, hogy az Omega Magda Marinko révén jutott el Szegedre, úgy véltük: a szerb férfit köthetjük a két brutális gyilkossághoz. Csak az nem volt még akkor világos, hogy milyen szerepkörben.

– Magda Marinko, megítélésem szerint, mit sem sejtve jelent meg az idézésre, és még akkor sem kérdezett semmit, amikor az ügyrendi osztályról felhívtuk a harmadik emeletre, ahol az én irodám volt. Miközben Magda nyugodtan üldögélt a folyosói padon, megérkeztek a kecskeméti kollégák, és hoztak magukkal egy cetlit, amit a kecskeméti gyilkosság helyszínén találtak. Ez tulajdonképpen egy pincér számoló cédula volt, aminek hátuljára felírták a nevet: Magda, és egy telefonszámot, amiről kiderült, hogy egy szabadkai kávézó száma. Amikor végül is behívtuk Magdát, a cetlit, számos más tárggyal, feljegyzéssel együtt elé tettük, arra kérve, válassza ki közülük azt, ami az övé. Magda nagy nyugalommal kiemelte a számolócédulát, mondván: igen, ez az övé, ő kapta. Egyébként minden kérdésünkre könnyedén, izgalomtól mentesen válaszolt, ami számunkra azt jelentette: úgy vélheti, távol állunk attól, hogy bármivel is meggyanúsíthassuk.

Ezt követően újra kiültettük a folyosóra, de ekkor már minden figyelem rá összpontosult. Az épületben számos rendőr, nyomozótiszt mozgott, a főkapitányság épülete egyébként is nagyon védett objektum volt. Úgy véltük, semmi esélye nem lehet a szökésre akkor se, ha hirtelen rádöbben, szorul nyaka körül a hurok. Ezért újra behívtuk a szobába, és a gyilkossági ügyeket még véletlenül sem érintve teljesen közömbös témákat hoztunk fel. Olyan dolgokról igyekeztünk kérdezni Marinkót, amiről tudtuk, szívesen beszél. Így kiderült számunkra, hogy imádja a lovakat. De ugyanígy a kutyákat is, amiknek gondozásáról szintre minden tudott.

Közben a rendőri vezetés úgy döntött, hogy a bizonyítékok alapján kezdődjék meg Magda Marinko gyanúsítotti kihallgatása. Ennek nem is volt semmi akadálya, hiszen Magda kitűnően beszélt magyarul, minden kérdést pontosan értett, és arra teljesen érthető válaszokat adott. De a hivatalos eljárás szabályai szerint, mint szerb állampolgárok esetében ez történni szokott, tolmácsot rendeltünk az épületbe. Persze addig sem maradhattunk tétlenek. Megkértem Marinkót, hogy a személyes tárgyait pakolja ki az asztalra. Igen ám, de ahhoz, hogy a kihallgatás helyszíne e pakolás után is áttekinthető legyen, kicsit át kellett rendeznem a szobát, mivel takarta Marinkót az írógép. Ezt a szerkezetet, ami igencsak súlyos gép volt, átraktam a dohányzó asztalra. Ekkor hárman voltunk a szobában. Amikor a kollégám kilépett az ajtón, hogy szóljon az időközben megérkező szerb tolmácsnak, kettesben maradtunk Magdával. Nem látszott rajta az aggodalom legkisebb jele sem. Én is nyugodtan fordítottam neki hátat, miután szóltam: személyes dolgait most már elteheti, hogy a korábban az írógépasztalról levett masinát visszarakjam a megszokott helyére. Szerencsére emelés közben a hónom alatt ösztönösen hátrapillantottam, és megláttam, hogy Magda feláll.

Azonnal gondoltam, hogy nem segíteni akar a cipekedésben, de túl sok mérlegelésre nem volt idő. Ösztönösen támadástól tartottam, ezért a felemelt írógéppel megfordultam, és a súlyos vasszerkezetet Magda hasához vágtam. Ezt követően ragadott meg Magda, dulakodni kezdtünk. Nem ütött, nem rúgott, nem fejelt le, csupán átkarolt. Éreztem, hogy a bal kezével a derekamnál matat, éppen ott, ahol a pisztolyom volt. Ám azon a napon meglehetősen hideg idő járta Szegeden, ezért én is melegen öltöztem, egy vastag gyapjú pulóver volt rajtam, ami eltakarta a fegyvert.

Kószó Zoltán

Majd elkezdődött az igazi birkózás. Igyekeztem keményen megmarkolni Marinkót, de úgy csúszott ki a kezeim közül, mint egy kígyó, és megpróbált az ablak felé menekülni. Dulakodás közben nagy üvegcsörömpölést hallottam, ebből tudtam, bár nem láttam: Magda elérte az ablakot. Azonnal kiabálni kezdtem: „Gyertek be, gáz van!” Szinte ezzel egy időben három ember is betódult a szobába, akik segítségemre siettek. A kitört kettős ablakon kilógó Magda fejét kiemelték a résből, majd együttes erővel a földre tepertük. Mikor Magda megérezte, hogy túlerővel áll szemben, semmilyen ellenállást nem tanúsított, annak ellenére, hogy az egyik kezében egy 2-3 centiméter széles, és úgy 8-10 centi hosszú, az ablakból kitört üvegdarabot szorongatott. Ezt elvettük tőle. Az egyik társam ekkor elszorította Magda vérző sebét, majd kikísértük a folyosóra, és mikor láttuk, hogy a nyakát ért sérülés súlyos, azonnal értesítettük a mentőket. Ma sem tudom eldönteni, hogy a nagy vérveszteség, vagy az őt ért sokk miatt, de ez a rendkívül erős, szívós ember, aki a francia idegenlégióban kommandós kiképzést kapott, úgy remegett, mint a kocsonya. Ezért azt hittük, na, Magda sem lesz egy jó ideig kihallgatható állapotban.

Legnagyobb megdöbbenésünkre egy óra múlva Magdát visszahozták, egy vaságyhoz bilincselve feküdt. Amikor ezt az ágyat elcipelték a szobámhoz, Magda magához intett, és ennyit mondott:

– Kószó, nem tégedet akartalak bántani, csak menekülni szerettem volna.

(Folytatjuk)

Bátyi Zoltán