Ha valakit, hát Téged sosem fog elfelejteni senki!

Imsi!

Ha valakit, hát Téged sosem fog elfelejteni senki. Ennek számos oka van. Ha mind felsorolnám, valószínűleg elkopna a billentyűzetem, de valamit mégis szeretnék írni Neked.

Mindenki őrizni fog a szívében megannyi emléket rólad. Megannyi szép, boldog, megmosolyogtató emléket. Mert ilyen ember vagy – akiből mindig a jókedv, a csibészség és a diákokkal való partnerség áradt. Sosem akartál „tanár urasat” játszani feleslegesen. Persze volt, aki igényelte…

Azért is fog mindig imádni Téged mindenki, mert nem azt tanítottad meg nekünk elsősorban, hogy hogyan kell helyesen félpályáról háttal bedobni a gyűrűbe a labdát. (Játszi könnyedséggel – és valószínűleg egy kis szerencsével – a szemem láttára egyszer megtetted. Ezután a kis ötödikeseknek csak annyit mondtál: „Nem akartam felvágni, de gondoltam megmutatom, hogyan kell…”. Természetesen a fiatalok egyik fele az állát szedegette össze a padlóról, a másik részük pedig a plafonról próbálta lehalászni a szemöldökét.) Szóval a csodadobások helyett inkább az élet szeretetét akartad átadni nekünk, talán tudat alatt.

Azt gondolom, nagyon sok diákodnak átadtad ezt az útravalót. Nekem biztosan. Többek között ezért is jelenthetjük ki, hogy ha valakit, hát Téged sosem fog elfelejteni senki.

Milyen fantasztikus ember lehet az – teszem fel a kérdést -, akinek 6-7 diákja, örömmel és szívesen (és persze a magas lépcsőfokoknak köszönhetően egy kis szenvedéssel) ment segíteni 20 mázsa fát felhordani a 4. emeletre? Persze utána koccintottál is velünk a nagy ijedségre.

Nyertél Református Kupát is az iskolának kosárlabdában. Az első mérkőzésünket 105-2-re nyertük meg – mondanom sem kell, kosárlabdára teljesen alkalmatlan fiatalok ellen. Hiába nem volt a Te csapatod az ellenfelekkel egy súlycsoportban, így is mosolyogva közölted velünk a lefújás után: „Gyerekek, a taktikai húzásaimnak köszönhetően képesek voltatok megnyerni a meccset.”

A mosoly, amit ilyen helyzetekben – és szerencsére a mindennapokban is sűrűn – felvett a szád, annyira csibészséggel és élettel teli volt, hogy bizton állíthatjuk, ha valakit, hát Téged sosem fog elfelejteni senki.

Partnerként kezeltél minket. Nem akartál a diákjaid fölé nőni. Velünk/köztünk voltál, amitől kiemelkedtél közülünk. Ha valaki figyelt, tanult. Tanítottad. Nem egyenletekre, hanem az életre.

Sokak nevében mondhatom: Köszönjük, hogy a tanítványaid, partnereid, barátaid, ismerőseid lehettünk – és lehetünk továbbra is.

Teli szomorúsággal, de mégis egy fél mosollyal gondolok rád, s állítom sziklaszilárdan:
Ha valakit, hát Téged sosem fog elfelejteni senki!

Egy volt diákod

_{(Borítókép: emlékfal a Bethlenben; forrás: Facebook.com/Baranyai Antal)}