Az életkezdeti krízis komédiája

A barátaink külföldön; velük azért Skype-on meg Viberen még barátkozunk. A saját életünkben meg – ha lassan is, de – majd csak alakulgatnak a dolgaink. Talán egyszer lesz saját család, autó, ház, gyerek, munka. Persze, ha végre kitaláljuk, hogy mit is szeretnénk csinálni az életünkkel, az életünkben. Egyszer majdcsak befejezzük az apánkkal megkezdett sakkpartit, vagy a rég dédelgetett regényünket, neadjisten az egyetemet… (Vagy ezt a tudósításunkat még éjfél előtt.)

„Fiatal korom óta foglalkoztatnak társadalmi problémák, és főleg a fiatalság útkeresése, majd a céltalanságig eljutó kudarc állapota” – válaszolt portálunk darabválasztás kérdésére Kátó Sándor, a népszínház művészeti vezetője, színész-rendezője.

Majd így folytatta: „Érdekes és szomorú, hogy Ginzburg az 1960-as években megírja ezt a nagyszerű darabját, és most aktuálisabb, mint bármikor.”

Hiszen a Nyugat-Európában az ’50-es ’60-as évek társadalmi változásait követő jelenségek, amelyet a szerző zseniálisan látott meg és ismert föl, mára az egész kontinensre jellemzőek. A politikai szabadság és a fogyasztói társadalom nem a kánaánt hozta el, sokkal inkább a lézengés, a kiúttalanság labirintusába terelte az európai civilizációt. Márpedig, amiképpen azt Ferdinandy György írja A Pourtalés-kastély lakói című könyvében: „a céltalan szabadság ugyanolyan sivár, mint a szabadság hiánya.”

A faluról elinduló kislány karriertörténetét ismerhették meg a megjelentek – telve vergődéssel, nevetéssel, útkereséssel. Hogy aztán – a színház jótékony nevelése okán – vigyék magukkal a vértet a léthez.

G.