Egy remek darab egyedi adaptációja
A városi programok a Németh László Városi Könyvtár Vásárhelyi esték sorozatával zárult: Madách Imre: Az ember tragédiája színművéből adtak elő részleteket „S már bennem élt, mi mostan létesült” címmel.
Az előadás egyik legfőbb ismérve, hogy a szöveghűség mindenekfelett állott. Így egy különös produkció elevenedett meg az érdeklődők szeme és füle előtt. A már-már felolvasószínháznak nevezhető előadás egyik célkitűzése ugyanis éppen ez volt: „Gyönyörű a nyelvezete, és ettől a nyelvezettől már annyira elszoktunk, hogy sok helyen már nem is értjük. És azt szeretnénk, hogy akik ma eljöttek az előadásra, azok levegyék a polcról otthon, vagy kikölcsönözzék a könyvtárból, és továbbolvassák az Ember tragédiáját, hiszen csak az első két színt adjuk elő” – fogalmazott kérdésünkre fényesi Tóth János.
A hang-játék-improvizáció hármasával definiált előadás így tehát egy különös elegyet alkotott. Szabadjára volt engedve az alkotók keze abból a szempontból, hogy mit tesznek hozzá a szöveghez, így a művészi szabadság határtalan tudott maradni, azonban Madách nyelvi szűrőjén keresztül kellett kifejezniük önmagukat. Innen a játék és improvizáció kifejezések.
Ami pedig a hangot illeti, szintén kapcsolódik az improvizációhoz, hiszen olyan pontokon építhették tovább a művet zeneileg az alkotók, ahol ők ezt megfelelőnek látták. Az ún. zenei rendezője az előadásnak Páli Tibor (fizikus doktor) volt.
A darab játszói pedig: Arany-Tóth Katalin, Balogh Krisztián, fényesi Tóth János, Hegyiné Csernus Judit, Lóránd Melinda, Melegh Emese, Páli Tibor, Szabó József, Tóth Tibor
Az előadás tehát az első két színt dolgozta fel, amely ettől nem okozott befejezetlenség vagy hiányérzetet, ugyanis a teremtéstől a kiűzetésig mesélte el a darabot, amely – valljuk be – egy jól elkülöníthető részként értelmezhető.
Volt még egy izgalmas és egyben puritán megoldása a rendezésnek, a földi és az égi szférát egyszerűen egy paravánnal választotta el, így a földi látható volt, a paraván előtt zajlott, míg az égi láthatatlan maradt (a paraván mögött), és csak hangban jelent meg.
Érdekes elegyet alkotott tehát az előadás: a kőszínházi felolvasószínháznak és a szabad művészi kibontakozás improvizatív előadásmódjának keverékét. Ez azonban volt egyben a gyenge lába is, mert így kiütköztek a tapasztalatbeli és alapvető játszói készségek különbségei a létrehozók között. De, aki ezzel le is írná az előadást, annak – mintegy gondolatébresztőként – itt egy felvetés: a játék a „S már bennem élt, mi mostan létesült” címet kapta, így az egyes szereplők által az létesült előttünk, ami már bennük élt (egyébként is) – ergo, önreflexió (is) történ(hetet)t.
Ha valaki nem ismeri a tragédiát, sürgősen pótolja, majd rájön mennyivel volt kevesebb önmaga annak előtte!
G.
