Tökéletlen karácsony

Biztos vagyok benne, hogy nem. És egyre inkább azt látom, mind többen osztják ezt a véleményt. Nem véletlen talán, hogy a legnagyobb közösségi oldalt egyre-másra árasztják el másféle tanácsok az ünneppel kapcsolatban, pl.: „A karácsony nem attól lesz tökéletes, hogy nincs porcica a szekrények mögött, tízféle sütit sütsz és halomban áll a fa alatt az ajándék. Nem lesz jobb az ünnep attól, ha beleszakadsz a házimunkába, hogy aztán az ünnepek alatt holtfáradt legyél! Sem attól, ha mártírként sütsz-főzöl-takarítasz-vásárolsz hetekig. A készülődés lehet az ünnep része. Lehet együtt készülődni és nem attól lesz tökéletes, hogy minden tökéletes, hanem attól, hogy együtt vagyunk.”

Ám ezt és ehhez hasonló üzeneteket olvasva csak egy percre nyugszunk meg, de utána a belénk kódolt lelkiismeretes anya-feleség-konyhatündér (férfiálmokban mindez együtt, plusz lepedőakrobata) genetikánkkal mégis kipucoljuk az ablakot, sütünk még egy tepsi süteményt és pihenés helyett saját készítésű díszeket gyártunk a gyerekkel. Aztán persze lefényképezzük, feltöltjük és várjuk az elismerést, hogy tényleg így kell ezt csinálni. Amit általában nőtársainktól meg is kapunk. (nyilván, mert ők tudják, mi van a háttérben). Életünk párja pedig a „jó lesz az így is, te tudod, miért nem pihensz inkább” típusú (ágyban fekve, tv előtt, teli hassal) megnyilatkozásai még inkább fokozzák tettvágyunkat a tapasztalatok szerint. Mert pontosan tudjuk, a nagyvonalú kijelentések az első (általában már másnapi) nincs kivasalva? nincs kaja? nem láttad, hová tettem? kérdéseknél jelentőségüket vesztik.

Ezért jobb ezeknek elébe menni (meg anyósunk, sógornőnk „én ezt így szoktam, úgy jobb lett volna” stb. kedves mondatainak is).
Természetesen egy nőből sem kívánok mártírt faragni; mert legtöbbször mi magunkat hajszoljuk olyan elvárás-szövevénybe, amelyben már csak pihegni tudunk. Mert tényleg tökéleteset akarunk, de nem azért, amit a világ sugall nekünk, hanem giccsesen leegyszerűsítve: szeretetből. Mert ez a mi legnagyobb vágyunk (nem csak karácsonykor), hogy ezt érezzék a néha odaégetett hús ízében, a frissen vasalt ruha illatában, az újragondolt díszeinkben és a tervezett, de meg nem valósult ötleteinkben.

Közben pedig félünk attól, hogy mindez nem elég, nem annyira jó, mint kellene, és így mi sem vagyunk azok. Szeretnénk megfelelni – azt gondoljuk másoknak, a családunknak – de közben nem vesszük észre, hogy magunknak nem tudunk, magunknak nem merünk.

Mert biztos vagyok abban, hogy akik igazán szeretnek minket, úgy fogadnak el, amilyenek vagyunk, az olykor balul sikerült dolgainkkal, az ideges megnyilatkozásainkkal és a szétszórt időbeosztásunkkal. Jó volna ezt igazán elhinni és ebben megnyugodni. Megveregetni a magunk vállát, ha más nem teszi, a tükörben egy okét mutatni és a megengedni, hogy néha félremenjenek a dolgok, aztán nagyot nevetni rajta. A csillogó felszín alatt meglátni, hogy ez másutt is így van, mással is megesik, és mi van akkor? Tudni kéne ezzel a könnyedséggel inkább tényleg a lényegre koncentrálni, arra, ami bennünk és körülöttünk van; amire igazán vágyik mindenki: beszélgetni, együtt lenni, énekelni, hálásnak lenni, hogy megértük, hogy most is együtt ünnepelhetünk.

Ilyen lenne egy valódi, tökéletlenül szép karácsony, amit mindenkinek kívánok.