(Nem is olyan kis) alföldi bűntörténelem

Hogy mi adja az ihletet egy ilyen, borzalmakkal teli könyv megírásához? Talán leginkább a kíváncsiság.  A tudásvágy aziránt, hogy megismerje, mi viszi rá a másikat az emberi élet kioltására. Vagy éppen, hogy feltérképezze a zárkák sötét világát, végigjárja (ha csak képzeletben is) az utat a tárgyalóteremtől a bitóig.

Bátyi Zoltán pedig a jelek szerint rendkívül kíváncsi ember. A Csillagbörtön komor-titokzatos falainak gyerekkori szomszédsága alapozta ezt meg, majd a jogi végzettség vitte közelebb ehhez a világhoz. A témák, történetek pedig csak úgy áramlottak felé, a papírra vetésük szinte természetszerű volt.

Elsőként egy riportsorozatot jelentetett meg a Csillagról, amit 2000-ben a szegedi börtönről írt önálló kötet követett. A hatalmas siker után egy szűkebb réteggel, az életfogytiglanosokkal foglalkozott, és ekkor már megfogalmazódott a halálbüntetésekről szóló könyv ötlete is. Előtte azonban még feldolgozta Magda Marinkó esetét, nagyon sajátságosan: úgy járja körbe a szerb származású sorozatgyilkos ámokfutását, hogy maga Marinkó nem szólal meg benne. A fő irányt tulajdonképpen a nyomozási folyamat képezi ebben a könyvben.

A beszélgetés törzsét azonban az új kötet képezte. A Hóhércsárdás két évig készült, és egyfajta kivégzéstörténetként is felfogható, de sokkal inkább szól arról – ahogy Bátyi fogalmazott az esten –, hogy hogyan jut el odáig az ember, hogy ne akarja megkínozni a másikat büntetésképpen, hanem pusztán csak végezze ki, hogy gúny és megalázás nélkül hajtsák végre rajta az ítéleteket.

Ezt a jelentést előlegzi meg nekünk a könyv elején Villon verse, amelyet Égető Gyula idézett a beszélgetés kezdetén:

„Ne röhögd ki gyalázatunkat, vándor,

s ne csak mibennünk lelj bűnt és hibát,

s ha majd a meggymagot kiköpted szádból,

rebegj értünk egy Áve Máriát”

A halálbüntetések időszakának legtipikusabb, legismertebb esetei vonulnak fel. Együtt járja szörnyű haláltáncát Richter Richárd, Pipás Pista, a tiszazugi asszonyok, a balástyai rém és még sokan mások. Túl sokan.

A valamivel több, mint egyórás beszélgetés során minden bűnesetről, minden gyilkos elméről nem ejthettek szót az idő rövidsége miatt. Inkább csak egy ízelítőt kaphatott a közönség. Sok kérdést szándékosan hagytak nyitva a potenciális olvasóközönség előtt: Mi a különbség az akasztófa és a bitó között? Mi volt a szerepe a Richter-ügyben a tűnek? Miért döntöttek az újkori Magyarországon a guillotine ellenében az akasztás mellett (mint bevett kivégzési forma mellett)?

A kicsit sem könnyed témába azért helyenként vegyült feszültségoldó elem is. „Mindenkit óvnék az aktív gyilkosságok elkövetésétől” – hangzott el a beszélgetés egy pontján az író szájából. Higgyünk neki! Ő már csak tudja, hogy az ilyesmi sosem végződik jól.

ÉR.