Varázslat a sárgaházban!

A maga idejében is extravagánsnak és formabontónak számító Mozart valószínűleg most röhög a markába: megint sikerült neki (ha közvetve is) bolondot csinálnia mindenkiből. Szó szerint.

Tamino, Pamina, Papageno és a többiek egy elmegyógyintézet falai között bolyonganak, folyton-folyvást egymást, a szerelmet vagy éppen saját ép elméjüket kutatva.

„A szabadkőműves mítosz nem érdekel, nem vagyok benne járatos; mint ahogy a közönség sem az. Romantikus előadást sem szeretnék létrehozni, mert meg akarom szüntetni azt, hogy a néző messziről, kívülállóként szemlélje a történéseket. Akkor tud igazán működni egy előadás, ha a néző rá tud kapcsolódni arra, amit lát. […] Mindenki magányosan bolyong abban az útvesztőben, amit életnek nevezünk, mégis a történetben benne foglalt zsigeri, mély, titkokkal teli viszonyrendszereket szeretném kibontani. Azt kerestem, hogy vajon hol lehet ezeket a viszonyrendszereket legjobban ábrázolni, nem pusztán illusztrálni. […] Itt meg tudjuk keresni, hogy mi köze az Éj királynőjének Sarastróhoz, hogy ki az apja az Éj királynője gyermekének, hogy mit keres a három kisfiú Sarastrónál. Ide azért kerülnek be az emberek, mert bajban vannak: lehetnek betegek, függők, alkoholisták, vagy pszichés problémákkal küzdők. Ha ezt a fura, haláltáncszerű körforgást sikerül felfejtenünk, megrázó, lélekbe markoló előadás születhet.” – fogalmazott Alföldi Róbert, a darab rendezője az első próbán.

A koncepció tűpontosan vonul végig a darab teljes egészén. Szívószál-flóta bizonyítja be a hit erejét, míg a gyógyszeres doboz-csengettyű hol a megváltást, hol a bukást rejti magában.

A játékban cinkos mindenki: a főszereplők őrületét elhitetni (?) kész személyzet végül azonban a saját dugájába dől. Alföldi rendszerének teljes kibogozásához azonban kevés az egyszeri megnézés.

A helyszín nyomasztó hangulatát a vicces, már-már parodisztikus elemek enyhítik. A lágy muzsikába olykor mégis egy-egy sikoly, hörgés vegyül…

ÉR.

Képek forrása: operaportal.hu