Megyek és vásárolok
… Na jó, megyek, de nem szívesen. Nem árt ugyanis, ha az ember a saját elveihez is rugalmasan viszonyul, különös tekintettel az idő – távolság – munkaidő – nyitvatartási idő – gyerek (a felsorolás végtelenségig növelhető) sokszög szorításában. A kivételek egyébként is, mint tudjuk, erősítik a szabályt.
Az „Itt most le van akciózva – ide megyünk!”- elv nálam már réges-rég megbukott. Körülbelül akkor, amikor összeadtam magamban a pluszban ráfordított benzinköltség, idő, szembeötlő fölösleges és drágább többi termék megvételének nagy valószínűségét azzal a ténnyel, hogy ami akkor és ott pont le van akciózva, az nyilván nem véletlen.
Marad tehát a maradék egy, üzletekkel kapcsolatos alapelvem szem előtt tartása. A megfelelő kitételekkel persze. Mert mi sem természetesebb, mint ott megállni satufékkel, ahol igaz, hogy a lézengő és annál inkább megbecsülni való vevőlétszám ellenére, soha egy árva mosolyt, kedvességet nem kapok se ki- se befelé menet, viszont annál gyorsabban végzek a pénztárnál. Ez a tény két szempontból sem elhanyagolható. Egyrészt, ha egyik vagy mindkét gyerekem a kocsiban akar maradni, akkor a volánhoz futólépésben visszatérve, még nagy valószínűséggel helyén találok mindent és mindenkit. Másik szempontból, amennyiben egyik vagy mindkét gyerekem, egyszerre avagy egymás után verné ki a patáliát (kisebbik zavarba ejtő gátlástalansággal, nagyobbik pszichológiai hadviseléssel) – mindenféle elterelő kísérletre fittyet hányva – az édesség-polcnál, az ömlesztett kütyüknél vagy a pénztár egészségtelen ám annál finomabb apróságainál… viszonylag kevés ideig égek, mint a rongy, mások előtt.
Mindenesetre szembeötlő és elgondolkoztató az a korántsem logikus egyenes arányosság, ami egy üzletben tapasztalható népsűrűség és a fogadtatás szívélyessége között húzódik. Ellenben szerintem ez, az ember társas természetének egyik jele lehet. Mégiscsak megfelelő szocializáció eredménye a megfelelő viselkedés… és ehhez valószínű, megfelelő mennyiségű emberanyag is kell. Ergo: nagyobb embertömeg ép ésszel történő elviseléséhez emberbarátibb hozzáállás szükségeltetik. És ez a nagy forgalmú üzletekben dolgozókra, úgy tűnik, érvényes.
Az a helyzet, hogy a kedvesség hiányának figyelmen kívül hagyása az üzletválasztásnál, következetesen nem csak erre a problématerületre érvényes nálam. Rendszerint a jótékony feledés homályába szoktam dugni azt a kellemetlen élményemet is, ami alaposan távol tarthatna egy másik makói üzlettől is. De ha a méltatlankodás és a kényelem verseng bennem egymással, a mérleg mindig utóbbi felé dől. Úgyhogy kellemetlen emlék ide – kellemetlen emlék oda, megyek és vásárolok ott, ahol lopással gyanúsítottak meg. Annak komplett biztonságiőrös-táskából kipakolós-szégyenteljes procedúrájával együtt!
Az okozott kellemetlenség élét ugyan csöppen sem tompította akkor az, hogy a biztonsági őr makulátlan udvariassággal hívott be az irodába a többi vásárló szeme láttára, pakoltatott ki mindent szatyorból, ridikülből, hogy aztán módszeresen és tanuk mellett ellenőrizhesse a blokkon azt is, hogy igen, a tampont is ebben az üzletben vásároltam. Később viszont, minden egyes alkalommal, ha ezt az üzletet választom pénzem elköltésére – tehát, hangsúlyozom: nem lopásra! -, ezt az udvariasságot használom fel saját elveim meggyalázására mentségül.
Meg persze, hogy csak a munkáját végezte. Igaz, buzgómócsing módjára, hisz minden józan paraszti észjárásnak ellentmond, hogy bárki csokitolvajnak tudjon nézni, tekintettel arra, hogy a jól megpakolt bevásárlókosár teljes tartalmát, sok papírpénzzel kifizettem, becsipogás nélkül a pénztárat elhagytam… Mégis. Előfordult, hogy elegáns öltözékem, busás fizetésem és csipogásmentes távozásom ellenére, ebben a makói üzletben, 70 forintos csokitolvajnak nyilvánítottak. De mivel mindezt kedvesen tették, hát megyek és vásárolok.
