Németh László: Amikor Vásárhelyre kerültem…

Szerencsére a címadásban nem rám hallgattak, hiszen a „Németh László nálunk” egy sokkal bensőségesebb képzetet tár elénk, ebben megmutatkozhat: nekünk mit jelent Németh László. Nos, ez történt szerda délután a városi könyvtárban is. Egy kis időre, ha nem is alakult át teljesen az olvasóterem irodalmi kávéházzá, megjelent előttünk a kor, amelyben a nagy író élt, és az emberek, akik vele találkoztak, kapcsolatba kerültek vele.

Zenével és szövegbetétekkel tarkított beszélgetésre gyűltek tehát össze a könyvtárba látogatók. Fenyvesi Félix Lajos író, költő celebrálásával megelevenedett Németh László alakja, az íróé, aki 1940-ben pont ezen a napon lépte át Vásárhely határát.

Az emlékezésben segített még Dr. Imre László irodalomtörténész, aki ugyan nem Vásárhelyen született, és nem is itt él, de gimnáziumi tanulmányait itt folytatta, valamint szülei is itt vannak eltemetve, számos rokona él itt. Szülei révén számos olyan történetet tudott Németh László kapcsán elmesélni, amik apróságnak tűnnek egy egész élet, egy egész életmű medrében, de érdekes adalékul szolgálhatnak egy elme teljes megértéséhez. Ilyen volt például az a mozzanat, amikor Imre László édesanyja az íróval a katolikus templomban találkozott. – Ez azért érdekes, mert Németh Lászlóról a Vallási nevelés című tanulmány alapján azt szokták mondani, hogy eltávolodott a vallástól. Abból valóban ez derül ki, de akkor és ott, 1946-ban bement a templomba, mert volt miért imádkoznia. Ez nem egy lényeges dolog, de fontos adalék a Németh László-i világnézethez – fogalmazott Imre László.

Kőszegfalvi Ferenc helytörténész pedig az estre külön füzetet állított össze „Az író vásárhelyi életének tükörcserepei” alcímmel, amelyben szerepel, hogyan is látta Németh László Vásárhelyt:

„[…] Vásárhelyen nincs természet, csak kőfal és pusztaság, de én megtaláltam a közöket, ahol egy-egy fa néz ki a házfalon; a Lázár utcán piros volt a díszfák levele;  kórház alatt Kishomok fele nyílt kilátás; a futball pályák alatt egy zöldpartú csatorna ment a Kaszap utca végéig; arra kerültem napnyugtával haza.

Én Vásárhelyet, mint tájat szerettem. Ma az ország egyik legszebb pontján élek, de ha vendégeim egy ihletért irigyelnek: előttem a vásárhelyi körgát jelenik meg, ahogy a Kisállomás felöl jövő utazó szemében a várost a magasba emeli, a belvárosi utcák, amelyeken a fürdőház felé bandukoltam, a magas fakerítésen kihajló barackfa, amelyen sétám közben a tavaszt figyeltem, a sporttelep mögötti csatornán az őszi, úszkáló levelek, a Tarján zsákutcája, melyen barátomhoz mentem, a mártélyi Tisza-part, ahova volt tanítványaim vittek ki egyszer-kétszer.”

ÉR.