Makói nővér segített a menekülteknek
Major Zsuzsanna – Makó
– Gyerekek, pólyás babák, asszonyok is voltak a tömegben. Csak jöttek, jöttek az emberek. Többeknek lábsérülése van a hosszú úttól. Volt, akin csak papucs volt. Sokan maradnának is még pihenni, de a többség menne tovább, így ők is velük sodródnak. Nem mindenki szeretné, hogy ujjlenyomatot vegyenek tőle. Félnek, hogy nem mehetnek másik országba. Pedig nem akarnak maradni, Németország az uticél – mesélte Fidelis nővér, a Szent István Egyházi Általános Iskola és Gimnázium szerzetesnővére.
Ő egy évet töltött Afrikában, azt mondta hasonló kép tárult elő a röszkei sátortábor körül is, mint a fekete kontinensen. Rengeteg a szemét, amit ők maguk is szedtek. Önkéntesként érkezett szerdán és kedden este segíteni. Maga járt utána, hol lehet rá szükség, és hogy mit kell vinnie.
Azt mondták neki, takarókra, sátrakra van elsősorban szükség. Ezekből az iskola jóvoltából be is pakolt a kocsijába néhány régebbi darabot. Az ételosztásnál segített. Teát adott az ijedt idegenek kezébe, akiknek jól esett a meleg ital az igencsak hűvös estén. Remegő gyerekeket látott, akik, nagyon fáztak. Többen tüzet gyújtottak, hogy a lángjánál melegedjenek.
Mesélt a rendőrökről, akik szerinte emberfeletti munkát végeznek, őket is etették, ugyanazt az egyébként jó minőségű és finom szendvicset kapták, mint a menekültek. Nem is nagyon esznek többet a szolgálat alatt. Fidelis nővér angolul váltott szót az érkezőkkel. Szíreknek mondják magukat, de amikor beszélget velük az ember, kiderül máshonnan is jöttek: irakiak, afgánok, afrikaiak, szenegáliak, etiópok.
– Volt olyan kisgyerek, akinek nem volt cipője, neki kerestünk, máson az anyukája ruhája volt. Amíg ott voltam három család maradt a tábornál, a többiek elindultak tovább – mesélte.
A nővér azt mondta, még kimegy néhányszor. Együtt dolgoznak az ország különböző pontjairól és a külföldről érkező önkéntesekkel. Hatalmas pszichológiai megterhelés ez annak, aki még sosem látott ilyet. Szerinte szükség lenne olyan szakemberekre, akik ezekben segítenek. Az információhiány a másik nagy gond. Sokan azt sem tudják hova érkeznek, csak éppen annak az ország fővárosának nevét mormolják, ahova el akarnak jutni. Ha kell gyalog. Amikor elmondta nekik, az bizony 200 kilométer, elcsodálkoznak.
De mennek tovább. Amint kiürül a tábor, érkezik egy újabb csoport. A tél közeleg, az idő egyre hűvösebb. Nem tudják meddig lesz ez így.
