Merre forog a következő generáció világa?

Pár nappal ezelőtt, ebben a rekkenő hőségben megpihentem egy árnyékos padon a városunk főterén. Néztem a szép belvárosunkat, és a sétáló városlakókat. Az idősebbek leginkább egykedvűen kerékpároztak vagy szatyrokkal a kezükben baktattak, a kamasz lányok, fiúk pedig – feltehetőleg iskolából jövet – jókedvűen haladtak át a téren. Jó volt látni a gondtalan ifjak mosolygós arcát és hallani az égbekiáltó kacagásukat.

A kép csak illusztráció.

Nem tartózkodtak sokan az utcán ebben a kora délutáni órában. Talán a meleg nyári idő, talán az elhúzódó munkaidő volt az oka. Pár méterre, balra tőlem egy idős bácsi ült egyedül az árnyas padon. Vasalt fehér ingben, szövetnadrágban. Bár a botjára támaszkodott, mégis kivehető volt tisztes tartása.

A sietős, rezignáltnak tűnő járókelőket nézve azon gondolkoztam, hogy a felhőtlen öröm hol veszik el a felnőtté válás során az emberekből. A hit, a remény, a jelen örömteli megélése hol változik át idegességre, türelmetlenségre, csalódottságra, fásultságra.

Ahogy ott ücsörögtem, egyszer csak feltűnt három fiatal, akik nagy magabiztossággal és hangzavarral érkeztek meg a Kossuth térre. Amíg egyikőjük fogott egy üres padot és behúzta az árnyékba, addig a másik kettő nagy lendülettel, kajánul nevetve, szorosan lehuppant a bácsi mellé. Tették mindezt egy szó nélkül, és igen közel, már magánszférát sértve. A bácsi arca tükrözte a meglepettségét, és illedelmességre utalva a fiatalokhoz szólt: – Jó napot, vagy valami?
A fiatal lány rá sem nézve az idős úrra, odavetette hangosan és flegmán: – Miért? Ismerjük egymást?
Még pár, hasonló hangulatú mondatot váltottak, azután az idős padtárs felállt és lassú léptekkel, botjára támaszkodva inkább elhagyta az árnyas pihenőt. A szóban forgó fiatalok pedig ügyet sem vetettek az egészre. Pár perc múlva már ott sem voltak.

Elkeserítő volt látni, ahogy ezek a nagybetűs élet bejáratánál bukdácsoló fiatalok semmibe vették a tisztes kort megért urat. Ahogy provokatívan, otrombaságukat fölénnyé kovácsolva lepték meg, csak azért, hogy – bár volt másik üres pad – megzavarva őt, leüljenek öt percre.

Nem a koráért kell tisztelni valakit, hanem azért, mert ő is ember. Akkor is bántotta volna ez a jelenet a szememet, ha nem egy idős bácsi, hanem egy fiatal férfi lett volna megsértve a padon. Merre forog a világ, ha könnyedén, felsőbbrendűségi érzéstől szenvedve átgázolunk másokon? És a fent megírt eset csak egy a sokból.

Nem ismerjük embertársaink sorsát, múltját, jelenét. Nem ismerjük az álmaikat, a céljaikat, a küzdéseiket. De abból biztosan nem lesz baj, ha szem előtt tartjuk, hogy a mi szabadságunk csak addig terjed, amíg nem sértjük a másét.