Tanulj fiam, mert utcaseprő lesz belőled! – a közmunkás becsülete

A szüleim idejében gyakran hangzott el a címben szereplő intelem. Ha valaki kerülni akarta a kétkezi munkát, az ásót és a lapátot, akkor mindenképpen jól tette, ha tanult. Amikor kicsi voltam, nagy eredményként kezelték, ha valakinek érettségije volt, a főiskolát vagy egyetemet végzett emberek pedig elérhetetlennek és rendkívül műveltnek tűntek. Magas presztízzsel járó, zsíros állásokat tudhattak magukénak. Ők az oktatási rendszernek köszönhetően több könyvet olvastak, megismerhettek olyan széles látókörű tanárokat, akik inspirálták őket.  Ha jól helyezkedtek egy nagyobb cégnél, még világot is láthattak.

Egy generációval később, amikor én tapostam az általános iskolát, vagy az iskola engem, még akkor is helytálló volt a tanárok és a szülők által skandált figyelmeztetés: Tanulj fiam, mert utcaseprő lesz belőled vagy takarító!  És én akkor azt hittem, hogy az utcaseprés, a takarítás az sajnálnivaló. Lesajnálnivaló.  Az csak a buták és igénytelenek munkája.  Gyermekként nem nagyon gondoltam bele, hogy az én kis talpacskáim előtt seprik a járdát, tisztítják meg a közlekedésre szánt területet a sártól, szeméttől.  Bár nem vagyok rá büszke, de gyerekként néha szemeteltem is. A környezettudatosságban sokat változott azóta a világ. Egyre több ember dobja a szemeteskukába a szemetet (de a belvárosi utcákon kívül miért van olyan kevés kuka?), gyűjti szelektíven a szemetet (valóban felesleges lenne, mert ugyanoda ürítik?), és nagyon terjed az újrahasznosítás is (talán mert újat venni nem könnyű ebben a gazdasági helyzetben).  A lényeg, hogy az emberek jó pár éve elkezdtek az unokáikra is gondolni. A Föld nem játék.

Visszatérve az intelemhez, ma már kevésbé igaz mindaz, amit gondoltam róla, de egyébként is ma már így hallom: nem akarok regisztrált munkanélküli lenni, mert nem akarok közmunkásként utcát kapargatni – minimális pénzért. Nem azért tanultam.

Ehhez kapcsolódik, hogy a minap a főtéren egy padon ültem a lányommal. Fagyiztunk. Úgy hozta a sors, hogy előttünk éppen virágokat ültettek a közmunkások. Talán tizenöten voltak.  A tűző napon térdeltek, guggoltak, hajlongtak, hogy nekünk, járókelőknek, a városunkba látogató előkelőségeknek szemet gyönyörködtető parkot varázsoljanak. Voltak velem és a szüleimmel egykorú emberek is csoportban, akik igazából válaszra nem várva panaszkodtak egymásnak, hogy mennyire fáj a hátuk, a nyakuk.  Egy pillanatra megsajnáltam őket.  A fagyi sem esett olyan jól az árnyékos padon.

A kép csak illusztráció.

Még ott, akkor megnéztem a neten, hogy mennyit keres egy közmunkás. Nincsenek túlfizetve.  De most mégsem a pénz irányába szeretnék mozdulni.

Szerintem büszkék lehetnek magukra azok az emberek, anyák, apák, nagypapák, akik vállalva önmagukat, a munkájukat, esőben, hidegben, melegben takarítják a járdákat, gyomlálják a téglák közötti réseket, virágokat ültetnek.  Ha tanultak, ha nem (ma már nem annyira függvénye), de alkotómunkát végeznek. Egy romból szép várat építenek.

Becsülöm őket és köszönöm, hogy megteszik magukért, értem, mindenkiért.