Egy óvodásnak igenis meg lehet tanítani, hogyan ismerjen fel egy stroke-ot

A hódmezővásárhelyi kórház sürgősségi betegellátó osztályának vezetőjével, dr. Lóczi Gerdával beszélgettünk, a szakmai életútjáról, a hivatásáról, a főorvosi munkájáról és a magyar betegoktatás, egészségnevelés helyzetéről.

Egy önnel készült, korábbi interjúban azt olvastam, hogy sokáig nem is az orvosi pályára készült. Miért választotta mégis ezt a hivatást?

Valóban. Hosszú évekig azt mondtam, nem tudom, mi akarok lenni, de egy biztos, orvos semmiképpen. Egy idő után pedig másra sem vágytam, csak, hogy orvos lehessek. Hogy mi változott? Nehéz lenne megmondani. Édesanyám sokáig az orosházi kórházban dolgozott, előbb, mint ápolónő, majd, mint laborasszisztens. Ő minden bizonnyal nagy hatással volt rám.

Mikor döntött úgy, hogy sürgősségi orvos lesz?

Elég hamar, szinte rögtön az egyetemi tanulmányaim elején tudatosult bennem, hogy a sürgősségi orvoslásban képzelem el a jövőmet.

Alapjában véve irányító típus vagyok. Szeretem a gyors döntési helyzeteket, ugyanakkor szeretek egyedül dönteni. Az oxiológiában szinte valamennyi szakterülethez érteni kell; a munkánk gyorsaságot, pontosságot és mindemellett nagyfokú önállóságot követel meg tőlünk. Ez mindenképp vonzó volt a számomra.

_{Forrás: Vásárhely24/Frankó Máté}

A 2012-es megnyitása óta ön vezeti a hódmezővásárhelyi kórház sürgősségi betegellátó osztályát. Hol dolgozott korábban? Mesélne a szakmai életútjáról?

Tizennyolc éve, még egyetemista koromban kezdtem az egészségügyi pályámat az Országos Mentőszolgálatnál, esetkocsin, úgynevezett mentőtiszt-III-ként. Egy évvel később diplomáztam. Ezt követően újabb tizennégy évet dolgoztam mentőautón illetve helikopteren, Szegeden. Nagyon szerettem azt a munkát, a szakmai kihívásokat, az egész milliőt, de egy idő után úgy éreztem, váltanom kell.

Miért érezte így?

Mindig volt bennem egy kis hiányérzet. Mentősként ugyanis hiába gondolok valamit arról, mi lehet a beteg baja, mi lenne a legmegfelelőbb kezelés a számára, miután kórházba vittem, már nem tudom nyomon követni a sorsát. Az emberben ott van a teljesség igénye, mentőorvosként azonban csak a gyógyító munka legelejét látjuk.

Amikor megnyitották Magyarországon az első sürgősségi betegellátó osztályokat, arra gondoltam, egy ilyen munkahely ideális lenne a számomra. Egyrészt továbbra is megmaradna a munkám sürgősségi része, ugyanakkor rálátásom lenne a teljes ellátó folyamatra.

Említette, hogy sokáig Szegeden dolgozott. Hogyan került kapcsolatba Hódmezővásárhellyel, a helyi kórházzal?

Jó ideje, 2006 óta, a férjemmel közös cégünk szervezi itt, Hódmezővásárhelyen a központi orvosi ügyeletet. Amikor megszületett a döntés az SBO megnyitásáról, Kallai Árpád főigazgató úr megkeresett, hogy segítsek az osztály megszervezésében, illetve a későbbiekben vállaljam el annak vezetését is.

Tudni kell, hogy nálunk alig pár éve lehet sürgősségi szakorvosi vizsgát tenni, továbbá évente alig 5-10 kolléga végez, így értelemszerűen szakember hiány van. Én akkoriban, a munkám révén ebben a körben mozogtam. Sok mindenkit ismertem, akit ide hívhattam.

_{Forrás: Youtube.com/vasarhelyitelevizio}

Melyek az ön legfontosabb feladatai főorvosként? Hogyan képzeljük el egy napját?

Ha én vagyok ügyeletben, ugyan azt csinálom, mint a többi szakorvos, ha a főorvosi óráimat töltöm, akkor adminisztrálok, regisztereket írok, valamint igyekszem a kollégák munkáját összefogni.

A mi szakterületünkön nem ritka, hogy egy-egy orvos több helyen is dolgozik, kicsit itt, kicsit ott, épp ezért nálunk nincs olyan, hogy reggel tizennyolcan itt ülnek az irodámban és referálnak. A szakmai feladatok és az orvosok munkájának a koordinálása nagy kihívást jelent.

Körülbelül hány beteget látnak el egy nap?

Változó. Egy nap körülbelül 30-50 ember fordul meg nálunk. Havonta körülbelül 1200 beteg. Ez kevésnek tűnhet például egy szakrendeléshez képest, itt azonban mindent a nulláról kell kezdeni. Egy háziorvos is lát 40-50-60 beteget naponta, de sokat ismer közülük, ismeri a korábbi panaszaikat. Ezzel szemben mi, csak nagyon ritkán.

Márciusban önt is jelölték az év legjobb orvosának járó Astellas-díjra. Mit szólt ehhez az elismeréshez? Jelölték már korábban is?

Nem, ez volt az első alkalom. Meg is lepődtem, amikor valaki mondta, hogy ott vagyok én is a jelöltek között. Ettől függetlenül hatalmas megtiszteltetésnek érzem.

Ha jól gondolom, a sürgősségin sokkal nehezebb mély, bensőséges orvos-beteg viszonyt kialakítani, mint egy fekvőbeteg osztályon. Mit gondol erről?

Az ember egy kórházban, betegként nagyon kiszolgáltatottnak érzi magát. Egy sürgősségi egészségügyi vészhelyzet esetén ez halmozottan igaz.

A pácienseink többsége, egy órával a felvétel előtt otthon van, jól van, nézi a tévét a családjával, vagy épp sétál át az úttesten, majd egyszer csak ide kerül. Nincs idejük lelkileg felkészülni, ijedtek, félnek, ráadásul rövid időn belül továbbkerülnek más osztályra, intézménybe, így valóban nem vagy nehezen alakul ki az az erős kapcsolat, ami egy belgyógyászaton, onkológián, vagy sebészeten, egy visszajáró beteg és a kezelő orvosa közt ideális esetben igen.

Előfordul persze, hogy később visszajönnek és megköszönik nekünk amit értük tettünk, de nem gyakran. Természetesen ezt meg is értem. Ha meggyógyultak, szeretnék minél hamarabb elfelejteni a történteket, ha pedig további kezelésre szorulnak, bőven van elég gondjuk, bajuk e nélkül is.

_{Forrás: Vásárhely24/Frankó Máté}

Tudott önről, hogy rendszeres résztvevője különböző nemzetközi elsősegélynyújtó versenyeknek. Mesélne erről néhány mondatban?

Jó tíz éve tagja vagyok a Magyar Resuscitatios Társaságnak (Magyar Újraélesztési Társaság – szerk.), nyolc éve én vezetem az országos központi oktatási irodáját, három éve pedig az elnökségbe is beválasztottak. Az itt megszerzett tapasztalatainkat kamatoztatjuk a versenyeken.

A szervezetnél végzett oktató, nevelő munka azonban az, ami igazán fontos.

Oktatóként, és mint a betegellátásban dolgozó orvos, a szakterületén ön szerint melyek azok a részterületek, ahol a magyar egészségügynek leginkább fejlődnie kell?

A betegoktatás területén nagy a lemaradásunk. A tapasztalat azt mutatja, az emberek többsége nem tudja, hová kell fordulnia a panaszaival. Nem is tudhatják, hiszen nincs senki, aki megtanította volna nekik.

Ha valaki beteg, szeretne minél hamarabb meggyógyulni. Ez jogos igény, ám nem biztos, hogy az a legrövidebb út a gyógyuláshoz, amit ő gondol. Fontos lenne, hogy a betegek is tudják, hogyan működik az egészségügy, mikor kell a belgyógyászati szakrendelésre menni, mikor a háziorvoshoz és mikor az ügyeletre.

Mindezen felül, meg kell tanítani az embereknek, hogy hogyan kezeljék otthon a kisebb bajaikat; hogy mikor elég egy fájdalomcsillapító, egy kismama, hogyan tudja levinni a gyermeke lázát és, hogy egy felnőttnek, egy 37,4-el nem kell rögtön az orvoshoz szaladnia.

Rengeteg külföldi példa van arra, hogy ezt az oktató-nevelő munkát már az általános iskolákban, sőt az óvodákba el lehet kezdeni. Véleményem szerint, egy óvodásnak igenis meg lehet tanítani, hogy mi legyen az első teendő ha megégeti a kezét vagy hogy mikor gyanakodjon stroke-ra. Természetesen itt csak az alapokra gondolok, de például a mentők számát a mai mobiltelefonon felnövő gyerekek könnyen megtanulják, vagy a „Gólya, gólya, gilice, mitől véres a lábad” mondókához is lehet az elsősegélynyújtást kapcsolni.

Végezetül, ennyi feladat mellett, hogyan tud kikapcsolódni?

Nem vagyok az a sok hobbival bíró típus. Nagyon összetartó családunk van, sok családi eseménnyel, ez kitölti a szabadidőmet. Régebben sportoltam, ha van időm, olvasok, kertészkedek, továbbá nagyon szeretek oktatni is. Az újraélesztési társaságnál nagyon sok kedves kolléga, barát dolgozik, így szinte társasági eseménynek is elmegy, ha oda eljutok.