Zenészként és íróként is bizonyít a vendéglátós muzsikus

Bojtor Boglárka – Makó

– Már az ’50-es évek elején, még általános iskolás koromban, négytagú zenekart alapítottam, akikkel a klub estéken játszottunk – emlékezett vissza a kezdetekre Bozsogi Attila. – Akkoriban ezt akkora dolognak éreztük, mintha az Operaház színpadán állnánk. Rövid időn belül a gimiben újabb zenekarban voltam, amely immár hét tagból állt. Velük sokszor telt házas bálakon, rendezvényeken „kalózkodtunk”- mesélte.

Abban az időben minden falunak, sőt majd’ minden vendéglátós egységnek saját zenekara vagy zongoristája volt. Esténként az emberek nem a tévé előtt ültek, hanem eljártak valóban szórakozni.
– Gimnazistaként sokszor éjjel zongoráztam, nappal pedig az iskolapadban ültem. Egyszer igazgatói megrovást is kaptam, de nem a zenélés miatt, hanem mert nem köszöntem egyik tanáromnak. Az üzenő füzetemben pedig csak annyi volt okként, hogy tiltott helyen találkoztak velem- mondta nevetve.

Bozsogi Attila tizennyolc éves kora után megszerezte vendéglátó zenész engedélyét, így egyből a mély vízbe került, de gyakorlata megvolt már hozzá. Szerencsés embernek vallja magát, hisz Makón az összes jó muzsikussal együtt dolgozhatott. Harmonikázott és zongorázott. Mindkét hangszert imádja, szerinte nincs a muzsikálásnál csodálatosabb dolog a világon. Igaz, rengeteg időt vesz igénybe, hogy a tehetségét állandó szinten tartsa, de megéri.

– Míg mások bulizni mentek, én kottákat írtam. A zenélés a hobbim és a foglalkozásom egyben – mesélte. – Szüleim a gimnázium után a jogi egyetemre akartak küldeni, ahová nem vettek fel, de szerintem a diploma után is a zenélést választottam volna. Makón dolgoztam az egykori kultúrházban, a Bartók iskolában zongorakísérőként de még a Hóvirág cukrászdában is. Ekkorra megcsapott a profizmus szele, és oda szerződtem, ahol többet fizettek – mondta a muzsikus, aki még a Balaton partján is végigzongorázott több szezont. A Koronában tíz évig zenélt, ebből három évet szólózongoristaként. Utolsó munkahelye a deszki Vörös-Szegfű Kávéház volt, ami újabb négy évnyi szólista szereplést jelentett.

Könyvei.

Attilát nyugdíjas koráig nem foglalkoztatta az írás, ám azóta több mint ötszáz művet szerzett. Közülük kettőt emelt ki nekem.
– Első nótám címe: Felmegyek az úristenhez panaszt teszek nála, amit 1999. novemberében vetettem papírra. Vicces, hogy mindjárt „legfelül”kezdtem – mondta. – Kicsit később megírtam a Játékos hórát, egy volt osztálytársam családjának tiszteletére. Ők eredetileg románok és tisztelték a hagyományokat, a szerint is éltek. Egyik fellépésünk előtt meghívtak vacsorázni, és annyira kedvesen fogadtak és meséltek nekem a szokásokról, hogy ez a mai napig megmaradt bennem. Ezért is szereztem ezt a művet, amit pár hét múlva az utolsó fellépésemen négy fuvola fog eljátszani – mesélte.

Mindezek ellenére sajátjai közül nincs kedvenc alkotása, mindenhez valami élmény fűzi.
Első könyve az Emlékeim című, makói élményekkel teli, bemutatja a régi főteret és a város akkori közismert személyeit. Más verses köteteiben esszék, elbeszélések és kritikák is olvashatók. A tavaly és idnn elkészült: Rózsa Sándor lovát ugratja és Rózsa Sándor összevonja szemöldökét című verses regényei összesen 4272 versszakot tesznek ki. Ezek a leghosszabb írásai, melyeket egy osztrák könyvkiadónál tervez kiadni, miután Magyarországon sajnos nem talált megfelelő kiadót. Bozsogi Attila nem tervez több hasonlóan nagy lélegzetvételű írást, de rapszodikus természetnek vallja magát, így talán a jövőben meglepi a közönséget még hasonló kincsekkel.