Makói Madonnák madarakkal és halakkal…

Oláh Nóra – Makó

A kolozsvári születésű, Felvincen élő művész makói története 1993-ban kezdődött. Ekkor látott napvilágot egy, az erdélyi képzőművészetet összefoglaló könyv, amelyben szerepelt Sipos László „Csángó Madonna” című képe. Ezt látva döntött úgy Jámborné Balog Tünde, a Makói Művésztelep vezetője, hogy meghívja a közösség tagjai közé. (A jórészt a határon túli magyar művészek részvételével működő csoportban alkotott többek között Páll Lajos, Plugor Sándor, Kusztos Endre, Földessy Péter és Gyurkovics Hunor is.)

Egy jellegzetes alkotása.

Ahogy a régi telepen, úgy most is egy-egy iránymutató tematika tereli mederbe az egyéni elképzeléseket – ebben az egykori alkotó még talán valamiféle házi feladatos kötöttséget érzett, ám az idők folyamán ráébredt, hogy szükséges ez a szellemi támasz, amely helyesen értelmezve egyáltalán nem gátolja a képzelet szabadságát. Ehhez járul még hozzá – ahogy fogalmazott –, a város varázsa, művészetet fogadó rugalmassága, valamint az a nyugalom és gondtalanság, ami az itteni alkotómunkát jellemzi

Saját bevallása szerint képeivel nem egy népszerű formát követ, sokkal inkább a gondolkodtatást célozza. Ha művészetét mégis elfogadják és szeretik, az a rajzok finom kidolgozottságának köszönhető. A míves megoldások és az átszűrődő humor értelmezhetőbbé teszik a súlyos mondanivalót.

Az egyik makói Madonna…

Elsősorban festőnek vallja magát, ám a makói közönség inkább a grafikusi oldalát ismeri, a rövidebb határidők ugyanis ennek a műfajnak kedveznek inkább. Jól ismertek jellegzetes Madonna-alakjai, amelyeket különböző, többlet-értelemmel bíró elemek vesznek körül.

Sokoldalúsága alkotói rokonterületekre is kiterjed. Báb-, díszlet- és plakáttervezőként, a kolozsvári Kodály-ünnepség kiadványainak készítőjeként is nevet szerzett magának, emellett illusztrátori munkássága is jelentős: a kolozsvári Helikon című lap példányai mellett mintegy 104 könyv rajzai, borítótervei kerültek ki a keze alól.

… és a másik.

Kategorikus véleményt nyilvánít a művészetnek a technika felé való eltolódásáról. Egy előadáson így beszélt erről: „Ezek a reklámozott irányzatok a megalapozatlan és felkészülést nem igénylő megoldások felé mozdulnak. Megpróbálnak elfogadtatni egy gyengén előadott bukfencet halálugrásként. Míg a halálugráshoz sok előkészület, tudás, gyakorlás és tehetség kell, az utóbbihoz inkább némi meggyőző erő, arcátlansággal párosulva.” Épp ilyen határozott a követendő irány tekintetében is: „A jó művészet fegyver! Egy mű hiába szép és vonzó, ha nem foglal állást. Az igazi művészet dokumentum és ítélet a korról, a helyről, ahol élünk és dolgozunk.”