Szerelem első faragásra

Oláh Nóra – Makó

– Ha már a fa a téma, stílusosan kezdjük a gyökerekkel, azaz a földeáki kötődéssel… – kérdeztem Bárdi Andreát.
– Bár régóta Makón élek, Földeák a szülőfalum, ezért is külön öröm, hogy lehetőségem nyílt itt megmutatni a munkáimat. Igaz, mostanában ritkábban tudok erre járni, de még mindig sok kedves ismerős fogad. Erre a mai alkalomra pedig egy kicsit közéjük képzelem a szüleimet is, akik biztosan itt lennének – vagy talán valahol itt is vannak – velem.

Részlet a kiállításból.

– Korábban, úgy emlékszem, a rézművesség volt a fő alkotói kifejezésmódod. Hogyan történt a „műfajváltás”?
– Igen, éveken keresztül ötvösséggel, rézdomborítással foglalkoztam, Szabó Antal kiszombori mestertől tanultam ezt a türelmet, kitartást és odafigyelést igénylő szakmát. Amikor 2006-ban Budapesten Kis Péter munkaügyi minisztertől a munkáimért a „Magyar kézműves remek” címet vehettem át, úgy gondoltam, hogy ezen a téren már sokat elértem, és ideje új irányt keresni. Ismerőseim kérdezték, nincs-e kedvem elmenni egy fafaragó művésztelepre – gondolom, némi empátiával, hiszen alapból nem a „nőiesen finom” művészeti ágak iránt érzek ambíciót. Természetesen volt kedvem, és ez bizony szerelem lett első…próbálkozásra.

– Mit kell tudni erről a műfajról?
Ezeken az alkotótelepeken sokszor folyt vita arról, hogy tulajdonképpen mi is a fafaragás? Igazából a kézi, hagyományos szerszámokkal való munkát, alkotást tartották annak. Amihez már gépeket – láncfűrészt, flexet – használunk, az inkább a faszobrászathoz tartozik. Merészebb formákat, nagyobb térbeli mélységeket érhetünk el ezekkel az eszközökkel, a ráfordított idő lerövidítéséről már nem is beszélve. A finomítás fázisánál viszont már újra a kéziszerszámok kerülnek elő.

– Amint láthatjuk is, alaposan sikerült beletanulni. Hogyan állt össze a kiállítás anyaga?
– Bevallom, az első faragványaim – kellő tapasztalat és felszerelés híján – még kezdetlegesek voltak a maiakhoz képest. De hála az alkotótársak segítségének, biztatásának, sikerült továbbhaladni ezen az úton. Először csak művésztelepeken készítettem faragásokat, szobrokat, padokat, amelyeket most csak képeken tudok bemutatni, mert ezek mind ott maradtak az alkotás helyszínén. Elmondhatom, hogy közel húsz köztéri alkotásom látható Magyarországon, néhány Szlovákiában és Romániában is – ezeket ugyancsak nem valós formájukban, csak képen tudom dokumentálni. A kiállításon látható faragások, szobrok a kertemben állnak, némelyik már három éve. Az alkotás öröme, a kísérletezés, a kifejezni vágyás hívta őket életre. Van, amelyiket a természet szinte úgy „tálalta elém”, csak észre kellett venni benne az üzenetét. A Manót például a Marosból halásztuk ki, kicsit kellett igazítani rajta…

Csendélet kakassal – és láncfűrésszel.

– Teljes embert kívánó alkotások, ugyanakkor mint művésztanár is teljes emberként állsz helyt. Hogy mennyire, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy épp most vehetted át a pedagógusnapi kitüntetésedet, amihez gratulálok! Hogyan lehet két ilyen volumenű hivatást összeegyeztetni?
– Nem könnyű feladat, hiszen a tanítás valóban nagy odafigyelést igénylő, felelősségteljes munka, tanév közben leginkább ez tölti ki az időmet. Természetesen eközben is gyűlnek a megvalósításra váró tervek, ötletek, de valóban nehéz időt találni a kivitelezésükre. Pedig a művészet igazi aktív pihenés, még akkor is, ha fizikai megterheléssel jár. Az önálló vagy a hasonló habitusú művésztársak közötti alkotás pedig kifejezett szellemi feltöltődést jelent.
Persze nyáron sem „szűnök meg” pedagógus lenni, hiszen a szünidő alatt is egymást váltják a tematikus táborok, de azért igyekszem időt szánni az alkotómunkára.

– Egy gondolat erejéig még térjünk vissza a kiállításhoz: az „Élet-Fa” valami ars poeticát jelent a számodra?
– Mindenképpen. Az életünk részévé vált fára utaló gondolatsort a legérzékletesebben talán a sokak által ismert „Az erdő fohásza” fejezi ki. Azt hiszem, a fa nem hal meg igazán, hanem a belőle kihozott lényekben, formákban él tovább…

Fotók: Bárdi Andrea, Naszradi András, Puszta Zoltán