A régi órák makói mestere

Korom András – Makó

– Gyerekkorom óta érdekeltek a mechanikus szerkezetek. Édesanyám egy fadobozban, az ékszerei között tartott néhány órát. Ezeket kértem el. Amerre iskolába jártam arra dolgozott, Varjasi Zoli bácsi órás, hozzá vittem el ezeket. Kértem tőle csavarhúzókat, s úgy tettem, mintha én is javítanék. Odaálltam mellé a pulthoz és néztem, mit és hogyan csinál – mesélte Báron Sándor.
Egy alkalommal, olyan 10-12 éves lehetett, Zoli bácsi megkérte, hogy ha már annyira érti a mesterséget, cserélje már ki egy ébresztőóra rugóját.

 – Nem csodálom, hogy rám merte bízni, hiszen sokat néztem, hogyan javít, s időnként már figyelmeztettem, hogy legutóbb másként csinálta. A vekker szakadt rugóját végül sikerrel kicseréltem. Zoli bácsi erre azt mondta, hogy most már „embör” vagyok.
Báron Sándor kapott is mesterétől eszközöket, és maga is vásárolt évek múlva különféle csavarhúzókat.  Bár órás szeretett volna lenni, édesapjának azonban más elképzelései voltak fia pályaválasztásáról.

– Akkoriban az órásmesterséget Budapesten lehetett megtanulni, ott azonban csak az elméletet sajátíthattam el, a közismereti tárgyakat Vásárhelyen kellett volna tanulnom, míg Szegedre járhatam volna gyakorlatra. Ezért aztán végül más szakmát tanultam – tette hozzá.
Báron Sándor az órajavítási szenvedélyét azonban sosem adta fel. Mondja, nem kereskedni szeretett az időmérőkkel, hanem a hibáikat megtalálni és kiküszöbölni azokat.

Annak idején elég sok órás dolgozott Makón, de amit azok nem tudtak megjavítani, azt a tulajdonosok hozzá vitték. Valahogy elterjedt a városban, hogy amit más nem tud, azt majd a Báron Sanyi megcsinálja.
– Az első munkám az egyik középiskolai osztálytársam órája volt. Szülei az automata svájci időmérőt a fővárosba küldték javítani, de Pestről azzal kapták vissza, hogy azt már nem lehet. Végül engem kértek meg, hogy nézzem már meg valóban menthetetlen-e. Addigra már elterjedt a jó hírem.

Számára szinte nincs javíthatatlan szerkezet.

Ez a Sicura márkájú karóra volt az első, amit megcsináltam, s hatalmas dicsőséget jelentett számomra.
Báron Sándor a szakma egyes fogásait autodidakta módon sajátította el, de mesterének máig Varjasi Zoltánt tekinti.
– Az 1980-as évek végén jött össze olyan létszám, hogy le lehetett vizsgázni órásságból. Hetente jártunk fel Pestre levelező oktatásra. Egy év múlva tettem vizsgát – mondta.
Számára nincs javíthatatlan óra, ha kell, akkor alkatrészt is gyárt hozzá. Olyan szerkezet is megfordult már a kezében, mely javításába belefárad. Azt mondja, hogy van egy (idő)határ, amikor már abba hagyja.

– Ha azonban az óra ráér a gazdájának, van, hogy újra előveszem, szétszedem, s általában ilyenkor meg is csinálom.
Az egykor népszerű szovjet gyártmányúakból már egyetlen eggyel sem találkozik, sőt a mai órák javításával sem foglalkozik, viszont szívesen bíbelődik a régi, ma már inkább csak a gyűjtők számára érdekes időmérőkkel. Ütős, ébresztős zsebórákkal kandallóórákkal.
– Mindegyik kihívás, hiszen a 100-150 éves órákhoz nekem kell legyártanom az alkatrészeket. Sikerélményt jelent, ha azok ismét mérni kezdik az időt – árulta el, hogy mi is ösztönzi a munkáját.

Egy a régi zsebórák közül.

A legrégebbi, egy az 1500-1600 évekből származó zsebóra volt, ami megfordult a kezei között.
Báron Sándor tudása valahogy eljutott Floridáig, ahol – még a 1990-es években – 4 hónapot töltött. Vendéglátója gyűjtő volt, akinek a világ minden tájáról voltak órái, mind-mind aranyból.