Felkaptuk, lelakjuk

Egy-két esztendeje még érdemes volt kifejezetten dicsekvési szándékkal erre túráztatni valami fővárosi fotelkalandort, mondván: Na, ezt nézd meg, szépöcsém! Sehol egy elhajított sparhelt, autógumi, vagy kék nejlonzsákba csomagolt döglött macska! Mutass egy ilyen érintetlen, tip-top kirándulóhelyet Pesten, vagy akár a Mecsekben, nyiha!

A Pyber kunyónál is szép rendben álltak a jótét lelkek által a következő kirándulócsapat számára felhasogatott fahasábok, a tűzrakóhely tiszta volt, a szemét pedig a szemetesedényben várta az elcuccolást.

Sosem tudtuk, ki, vagy kik tartják ilyen gyönyörűséges rendben addigra kedvenccé vált kirándulóhelyünket.

Annyit azért hallottunk, hogy egyre kevesebb pénz jut a rendbentartásra, ezzel együtt egyre többen járnak arrafelé, és megjelentek az afterpartis bunkók is. Hogy mi szükség van hegymászásra ahhoz, hogy megvedeljen egy csapat kétszáz doboz sört, ásványvizet, ellövöldözzöün egy szatyornyi gumióvszert, és kiborogassa a mára már egyedül maradt szeméttárolót – fogalmam sincs.

Legutóbb már hatalmas kövekkel és mázsás, félig elszenesedett tuskókkal pakolta teli a tűzrakókat valami karban nagy, agyban szolid adottságokkal bíró erőizé.

Népszerűvé vált tehát a Csodabogyó. Tíz év kellett hozzá, hogy érintetlen szépségú túraútvonalból trendivé váljék.

Mit tegyünk hát?

Szerintem több lehetőség is van:

– őriztessük nyugdíjas rendőrsrácokkal
– őriztessük arrafelé gyakori vadászemberekkel
– aknázzuk alá, és csak sétarepülőről legyen megfigyelhető
– vigyük el az egészet Japánba, az még úgy-ahogy normális ország
– kerítsük be és szedjünk belépőt
– minden kiránduló mellé állítsunk egy rendszerető, csúnya, de izmos öregasszonyt
– avagy: hagyjuk a fenébe, és keressünk új túraútvonalat. Tíz évig az is biztosan szép marad.

SH/MJ