Már csak ritkán csap oda a makói kovácsmester

Korom András-Makó

– Édesapám, Sánta Imre kovácsmesterként dolgozott, így gyermekkorom óta otthonosan mozogtam az üllők, az izzó vasak és a kalapácsok közt, azaz a műhelyében, mégis lakatosnak akartam tanulni, de végül nem vettek fel erre a szakmára – sorolta a mesterré válás korai időszakát a makói Vásárhelyi úti műhelyében ma is aktívan dolgozó Sánta László kovácsmester. – Ráadásul édesanyám segített a műhelyben édesapámnak, s én azt gondoltam, hogy ez mégsem való. Ezért is jöttem vissza a kovácsszakmába.

Annak idején a máig híres Erdei József kovácsmesternél tanult. – Elmentem a műhelyébe reggel 7-re s délután 4-kor jöttem haza vissza, addig édesanyám segített a nehéz munkában édesapámnak. Úgy gondoltam ez nem járj, ezért beiratkoztam a makói 601-esben, azaz a mai Galambban hogy kitanuljam a szakmát. Az osztályfőnökünk azt mondta: kölkök, tanuljatok, csak akkor boldogultok!

Miután elvégezte az iskolát, édesapja műhelyében kezdett dolgozni, ám tíz év múlva le kellett vizsgáznia mint lakatosnak is.

– Ugyanis készítettem egyre-másra a vaskapukat, s mert akkoriban is voltak problémák a kontárokkal ezért inkább ezt is megtanultam, nehogy baj legyen belőle. Két legyet is ütöttem ezzel, békén hagytak, ráadásul nem kellett más lakatosok munkájára várnom, s azért felelnem. A kovácsmesteri címet – úgy emlékszem – 1978-ban szereztem.

Sok kilométernyi kerítést és vaskaput készített már.

Hogy mit szeret a legjobban megcsinálni?

– Korábban leginkább patkót és billenős kocsikat gyártottam, s nagyon sok cégnek dolgoztam be. Kovácsolni szeretek, de nem szeretem a tömegtermelést, addig érdekelnek a munkadarabok, míg ki kell találni, hogyan lehetne azokat jobban megcsinálni, Amikor már beállt a gyártás, azaz monotonná vált, akkor már azt szeretem, ha azt más folytatja, nem én.

Sánta Imre eddig több kilométernyi kerítést gyártott már, de ő készítette a szegedi nagyáruház mögötti templom két szobortartóját. Játszótérre különböző elemeket, esőrácsokat.

Ma már ritkában üt oda a 11 kilós nagykalapáccsal.

– A mestermunkám annak idején egy – ma már kevéssé ismert – tűzi fogó volt. Kovácsolni szeretek leginkább. Talán legtöbbet mégis patkoltam, legalábbis a rendszerváltás előttig, azóta azonban a lovak elfogytak, a vándorpatkolók pedig elszaporodtak – tette hozzá.

Példája az édesapja, aki nagyon precízen dolgozott, nem szerette ha valaki munka helyett taku-vakuzott.

– Mindig azt tanította, úgy dolgozzak, hogy ahová egyet kell, oda ne üssek kettőt. Intelme azóta is bennem él. Mindig azt mondom, ha valahová oda kell menni, akkor a legrövidebb úton menjünk, ne kerülgessük az asztalt. Hiszen vigyázni kell a porckopásra, mely a kovácsok jellegzetes betegsége – tette hozzá tréfásan.

A mester ma már ritkán emeli fel a 11 kilós kalapácsot. Van olyan hét, hogy csak 3-4-szer gyújt be a műhelybe, mert ma már nincs igény a kovácsmesterség termékeire. Nevelt fia sem folytatta az apai mesterséget, tanár lett, de gazdaboltban eladó, lánya pedig irodában dolgozik.

Nincs olyan munka, ami kifogna rajta. A szerző felvételei.