Gátszerkezetre cserélte a gátfutó cipőjét

Korom András – Makó

A véletlennek és egy porcsérülésnek köszönheti a makói Pintér Károly, hogy nem lépett a pedagógus pálya mára rögössé vált útjára, hanem ő ma a város egyetlen órásmestere.

– Atletizáltam, azaz gátfutó voltam középiskolás koromban, de egy porcsérülés miatt le kellett mondanom arról a tervemről, hogy testnevelés szakos tanárnak felvételizzek érettségi után. Sőt, e sérülés miatt a gimnáziumi 4. osztályát is meg kellett ismételnem. Átcsúsztam volna, de mivel felvételizni akartam, jobb jegyekre volt szükségem. Ezért úgy döntött a családom, hogy a tanév végéig hátralévő fél évet kihagyom, s szeptemberben újrakezdem a 4. osztályt. Így lettem másodjára is utolsó éves gimnazista mesélte Pintér Károly, aki a komáromi sportiskola után már a SZEOL sportolójaként vette a gátakat, amikor megsérült.

– Hogy ne kallódjak el, azaz csináljak valamit a két 4-dik osztály között, édesanyám elküldött a Csanádpalotán élő nővéremhez, hogy megismerkedjek nála az órásmesterséggel. Nézegettem, mint bűvölte a hozzá javításra behozott különféle ketyeréket, majd én is megpróbálkoztam. Azokat az órákat, melyeket délelőtt darabjaira szedtem, délután megpróbáltam összerakni. Hát kezdetben nagyon nehezen sikerült.

Ma már nem jelentenek számára akadályt az apró alkatrészek.

Carlo, a nővérénél szeretett bele az órásmesterségbe, de annyira, hogy az érettségi idejére rájött, hogy már nem vonzza a tanári pálya, még akkor sem, ha az nyáron 3 havi szabadsággal jár.

– Az iskola után a szegedi Bizományi Áruházhoz kerültem becsüsnek, majd ott lettem órás, meg amolyan mindenes. A rendszerváltás idején úgy döntöttem, hogy önálló leszek, s megnyitottam itt a makói Deák Ferenc utcán, a piac közelében az első műhelyemet. Onnan a csipkesorra, majd utóbb ide a Hagymatikum mellé költöztem az üzletemmel.

Pintér Károly elmondta, hogy az órajavítás reneszánsza a kvarcórák elterjedésével, illetve a szovjet órák „kifutásával”, eltűnésével a ’90-es évek közepére leáldozott, az ezredfordulóra az órák 98 százaléka kvarc vezérelt lett. Csak ezt követően kezdődött meg a mechanikus órák ismételt reneszánsza.

– Hogy mi a legnehezebb manapság ebben a szakmában? Hát a felszínen maradni mondta. Az emberek ugyanis nem javíttatják már az elromlott óráikat, hanem inkább újat vesznek. Csak az antik órák tulajdonosai hozzák időmérőiket hozzám, ha azokat reparálni kell, hiszen azoknak inkább eszmei és érzelmi értékük is van tulajdonosaik számára. Manapság az emberek leginkább gyors szervizt, elem- vagy szíjcserét kérnek mondta.

Carlo számára szakmája azonos a hobbijával, ezért szó szerint hazaviszi a munkáját, s a különféle órákon éjjelenként is dolgozgat.

– Nekem minden óra kihívás – mutatja egy 1,4 méteres mesés tokú falióra úgynevezett bécsi regulátor szerkezetét – hiszen csak azt tudom először, ahogy nem jár. Azaz diagnosztizálni kell a hibát, majd kijavítani. Persze van olyan óra, melyet már nem érdemes, nem gazdaságos. Otthon van belőle jó néhány. Ezekkel majd nyugdíjas koromban foglalkozok, hiszen szeretem életre kelteni a régi darabokat – mondta. Elárulta: számos órája van odahaza, s általában mindkét csuklóján hord egy-egy karórát. Az antik órák miatt német és svájci órabörzékre jár, a kollégákkal pedig az interneten tartja a kapcsolatot.

Órák mindenütt. Gyakran mindként csuklóján visel egyet. A szerző felvételei

S hogyan kapta a védjeggyé vált becenevet? – Rövid időre elmentem kerékpározni. E sportágban akkoriban az olaszok voltak a menők, ezért a többiek Károly helyett állandóan Carlonak szólítottak. Így ragadt rám végképp ez a név. A sportpályafutásomból egyébként annyi maradt, hogy levelezőn elvégeztem a Testnevelési Főiskola atlétika edző szakát. Igaz edzőként sosem dolgoztam – tette hozzá Carlo, azaz Pintér Károly órásmester.